03. Kocsiút

Sziasztok! Itt van a harmadik rész! 

03. Kocsiút

Beköszöntött az ősz, és ezzel együtt eljött az iskola ideje is. Lola várta ezt a napot, hogy beszélgethessen az eddig hanyagolt barátaival, bár az is igaz, hogy nem ő kezdeményezte a dolgot. Persze az nem vonzotta túlzottan, hogy korán kelljen, vagy, hogy megint tanulnia kelljen, de elfogadta, hogy ez az élet velejárója.

Az az ügy pedig kezdett elülni. Azóta az éjszaka óta megszűnt azaz érzés, amely eddig szinte fojtogatta a lányt. Bárki követte is – ha követte egyáltalán valaki – valószínűleg belátta, hogy utána koslatni csak felesleges időpocséklás, és tovább állt. Talán mára már egy szőke bombázót kerget őrületbe, de az sem kizárt, hogy egy középkorú nőt kukkol. 

Szeptember elsején meglehetősen vegyes érzelmekkel ébredt. Fáradt volt, nem szokott hozzá a korán keléshez, de az izgalomtól hamar elfelejtette az alvást. Bosszankodott, hiszen az előző este későn feküdt le, emiatt pedig nem tudta kialudni magát, ennek következménye pedig nem volt más, mint a sötét karikák, amelyek csak kiemelték a sápadtságát, valamint a nehezen kifésülhető gubanc, ami a haja helyén terpeszkedett.

Végül nagyot sóhajtva nekifogott a hosszadalmas munkának, amely nem mást takart, mint egy tizenéves reggeli készülődésének bonyolult folyamatát. Először egy forró zuhannyal kezdte, majd a tőle telhető leggyorsabb tempóban szárította meg a nedves tincseit, aztán nekilátott a lényegnek: a sminknek és az öltözködésnek. Felkent magára egy kevés alapozót, ami nem tette szebbé, de eltakarta a bőrének egyenetlenségét. Aztán némi elégedetlenkedés után kiválasztott magának egy igazán különös szettet.

Egy rózsaszín-fekete, skót kockás szoknyát vett fel, hozzá egy fehér blúzt, és egy szintén pink, mélyen kivágott, buggyos ujjú pulóvert. Ehhez természetesen szükséges volt egy fekete térdzokni, meg egy félcipő. Végignézett magán, és alig bírta visszafogni a nevetést. Úgy nézett ki, mint valami idióta, de Siliviával és Esmával – a két iskolai „barátnőjével” – még elsőben megbeszélték, hogy ebben – a hét éves korukban még nagyon menőnek számító – szerelésben fognak megjelenni minden egyes év elején egészen az érettségiig. Mára már ez is hatalmas butaságnak tűnik, de a három lány szavatartó ember, és egyébként is, ezzel a módszerrel mindenkinek megmutathatták az összetartozásukat.

Valóban nevetségesen nézett ki. Az utcán mindenki utána bámult, és azt, hogy nem a szépsége miatt tették, ő is nagyon jól tudta. Ennek ellenére zavartalanul, bár nem magabiztosan, sétált az utcán, aztán mit sem törődve a taxis mormogásával – amelyben gazdag libának nevezte – végül eljutott az iskoláig.

A Thomas Edison Gimnázium egy elit iskola, amelynek tantestülete szigorúan fogja a diákokat. Szokatlanul nagy hangsúlyt fektetnek az erkölcsös életmód megtanítására. A tanulók többsége hírneves egyetemekre kerülnek be, hiszen a pedagógusok négy évnyi kemény, szünet nélküli tanulásra kényszerítik őket. Már maga az is lehetetlenségnek tűnik, hogy kisebb stikliket kövessenek el, nemhogy olyanokat, amiket még az újságokban is megírnak, mint ahogy sok állami iskolánál is.
Mint minden iskolában, itt is működött egy bizonyos képzeletbeli lista, amelynek legtetején a legnépszerűbb diákok nevei álltak, alul pedig keresztnevek – rosszabb esetben gúnynevek –, hiszen az ottaniakat annyira lenézték, hogy azokat is csak véletlenül jegyezték meg. A hajrálányok, a focisták, és a zenében kiemelkedő diákok alkottak egy  zárt csoportot. Elit az elitben… – horkantott nem túl elegánsan Lola, mikor rájuk gondolt. Bármennyire gondolta ezt a dolgot furának és értelmetlennek, magának is be kellett vallania, hogy felnéz rájuk. Hogy képesek kiválni és ilyen… ilyen megkülönböztetett helyzetbe kerülni, az eleve kivételezett gyerekek közt?

Az úgynevezett lúzerekről Lola különösképpen vélekedik. Ennek a „csoportnak” a többsége ösztöndíjas az Edisonban. Igaz, ezt a dolgot meglehetősen diszkréten kezelik, általában kiderül – vagy így, vagy úgy. Az öltöz-ködésről lehet a legkönnyebben megállapítani, hogy kinek milyen az anyagi helyzete. Mivel a legtöbben csak olyan helyeken vásárolnak, ahol minden öt számjegyű összegbe kerül, senki sem igyekszik hivalkodni a márkákkal. Olyan természetességgel viselik a több ezer dolláros pulóvereket és szoknyákat, hogy senkinek eszébe nem jutna, hogy a legtöbben mennyire fel akarják tüntetni a saját gazdagságukat. Azok, akik nem túl fényesek ilyen téren, sokkal hivalkodóbbak, megvillantják, hogy ők igenis megengedhetik maguknak az ilyen drága ruhákat. Ilyenkor senki sem figyelmezteti őket, hogy ne csinálják, ne költsék feleslegesen a pénzt, nemes egyszerűséggel levegőnek nézik az ilyeneket. Ez aljas dolog, Lola is tudja, és ő néha szól is nekik, de nem mindenki hallgat rá.

Persze nem csak ők vannak. Azok a diákok, akik valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag érthetetlen késztetést éreznek arra, hogy tanuljanak, szintén nem túl nagyok a népszerűek szemében. Ők úgy vannak vele, mindent megvehetnek pénzen, és ha még az Edisonba jártak, semmi sem állhat a fényes karrierjük útjába.

Lolának szerencséje van, ő egyik kategóriába sem sorolható. Ő egy hibrid, ahogy Silvia mondja mindig. Nem mintha ő és Esma azok közé tartozott volna. Lola és barátai teljesen átlagosak voltak. A lány őrült is ennek, mert így nem csak azokat a lúzereket beszélhették ki, akik már tényleg nevetségesek voltak, hanem a menőket is. Lola nem szeretett másokat bántani, de azért ő is beleesett abba a hibába, hogy előítéletes volt, és ok nélkül gúnyolódott. Tudta, hogy ez nem túl szép dolog, de mindenkivel megesik.

Jóval az első csengőszó előtt ért be, és azonnal az osztálytermükbe vette az irányt. Egyelőre senki sem volt még ott, ezért olvasással ütötte el az időt. Silvia és Esma tíz perccel később futottak be. Ők ugyanezt az idióta, gyerekes öltözéket viselték, annyi különbséggel, hogy ők masnit is kötöttek a hajukba. Lelkesen, széles mosollyal az arcukon üdvözölték Lolát, akivel egész nyáron egy sms-t sem váltottak. Lola tetetett vidámsággal számolt be a Franciaországban töltött csodás napokról – amelyek valójában nem is voltak olyan csodásak, mint ahogy állította –, miközben figyelmesen felmérte a két barátnőjét.

Lola mindig tudta, hogy ő valamilyen módon egy felesleges harmadik, de más részről egy vezető. Es és Silvi voltak az igazi LB-k, ő csak csapódott. Ezért sem vetette a lányok szemére, hogy nem hívták magukkal mindenhova, és hogy nem voltak elválaszthatatlanok. Viszont azon mindig meglepődött, hogy ők ketten mennyire mások.

A nyáron nem sokat változtak, ugyanis mindketten meg voltak elégedve a külsejükkel. Persze lehettek is. Silvi Carson magas, karcsú lány volt, az idomai kerekek és kívánatosak, legalábbis Lola egyszer ezt a megfogalmazást hallotta Silvi egyik régi barátjától. El is gondolkodott azon, hogy manapság ki fogalmazna így, hiszen a „rohadt szexi” és a „dögös” sokkal népszerűbb kifejezés, de ezt is betudta a fiú egyediségének. A bőre világos volt, arcát a nap legnagyobb részében smink fedte, habár nem túlozta el a dolgot. Szív alakú feje volt, nagy, kék szeme, és dús, szőke haja.

Es sem volt alacsony, és a testalkata is meglehetősen vékony volt, de mégsem számított olyan csinosnak, mint Silvi. A teste aránytalanabb volt, de az arca gyönyörű. A bőre kávébarna volt, a haja hollófekete, a szemei pedig nagyok és barnák. Bár Silvi sokkal vonzóbb volt, Esnek nagyobb sikere volt a fiúknál, mint a barátnőjének. Lola pedig őt irigyelte jobban. Nem azért, mert olyan tökéletlenül tökéletes volt, és nem is azért, mert a bankszámláján egy hónapban nagyobb összeg van, mint neki egész évben (ugyanis Lola kevés zsebpénzt kapott, a ruháit pedig az anyja, vagy a nővére jóvoltából szerezte), inkább mert olyan magabiztos volt, és mindig tudott mosolyogni.

Persze a hamis mosolyokkal neki is volt már tapasztalata, de Es nem csak tetette ezt. Ő igazán, de igazán örült, mindent pozitívan látott, ami olykor őrjítő volt, de a legtöbb esetben ez adta meg az erőt és a kitartást a barátnőinek, legfőképp Silvinek, hogy egy pofára esés után mégis összeszedje magát, és cselekedjen. Bár Es ez alatt nem mindig értette azt, amit Silvi.

Természetesen sokkal jobb nyaruk volt, mint Lolának. Es Spanyolországban töltött két hetet, ahol állítólag összejött egy igazán helyes sráccal. Ha hinni lehetett a szavának, akkor olyan volt, akár egy görög isten, azt leszámítva, hogy nem görög, hanem spanyol volt. A lány hosszasan – talán túlságosan is hosszasan – áradozott róla. Es Németországban és Olaszországban nyaralt. Ő nem mesélt a kalandjairól, mindenki tudta, hogy úgyis talált magának valakit, akivel vagy együtt vannak, vagy nem. Nála a részletek nem voltak olyan fontosak.

Silvi mindig is kedvelte Lolát, de azt be kellett ismernie, hogy különös egy lány volt. Nem szép, és bár nehezen, de bevallotta magának, hogy eleinte ezért barátkozott vele. Lola középszerűsége csak még vonzóbbá tette őt. A későbbiekben persze rájött, hogy talán többre is jó. És arra is, hogy ebben a kapcsolatban nem csak ő diktál. Lola nem hagyta, hogy méhkirálynőt játsszon, ami titkon minden lány vágya. Ha így lett volna, akkor már olyan népszerűek lennének, mint a hajrálányok vezetője. Legalábbis ő biztosan. Meg hát nagyon bírta a csaj fejét. Mindig tudta együtt gúnyolódni valakin, és imádta, hogy Lola ilyen csípős. Persze az, hogy a fiúkhoz néha úgy állt, mint a pestishez, nem volt túlságosan ínyére, de hát nem mindent irányíthatott ő!

Lola alig változott az alatt a két és fél hónap alatt, amíg nem látták egymást. A haja ugyanolyan fénytelen és szőke volt, mint eddig, legfeljebb pár centivel hosszabb. Az alakja sem lett jobb – valószínűleg nem is lesz –, a lábai, mint a piszkafa, mindene csontos és olyan lapos, mint a vasalódeszka. Az arca talán szépült egy kicsit, de az is lehet, hogy csak az emlékei verték át, amelyben csúnyábbnak tűnt. Ugyanolyan stílusban beszélt, ugyanolyanok voltak a mozdulatai is. A vakációról kissé unottan beszélt, miközben elejtett néhány poént is. Ez náluk teljesen természetes volt.

Es-szel sokkal jobb volt a kapcsolatuk. Jobban megértették egymást, mert sokkal szabadabban gondolkodtak, nem voltak tele gátlással, mint Lola. A fiú ügyeiket csak felületesen osztották meg a lánnyal, miközben titkon egymásra néztek és tudták, azt üzenik a másiknak, később majd részletesen kiboncolják a témát. Nem látták értelmét erről csevegni Lolával, mert láthatóan kínosan érezte magát, ha felmerült a téma. Az játszhatott közre, hogy Lolának még sosem volt pasija, így túl tapasztalatlan volt ahhoz, hogy hozzászóljon valami használhatót, vagy tanácsot adjon.

Es is szerette Lolát, és közel érezte magát a lányhoz, már amennyire ez lehetséges. Mindig is zárkózott volt, a magánügyeiről nem nagyon csevegett senkivel. Azaz ő soha nem csevegett, ami irtózatosan zavarta Est. Lola csak akkor beszélgetett, ha annak látta értelmét. Nem szeretett időtöltésként elkezdeni locsogni. Ha volt valami, amit feltétlenül meg akart osztani velük, azt meg is osztotta, és egészen bőven beszélt róla, vagy, ha valaki más mondott neki valamit, aminek látta értelmét, akkor arról kifejtette a véleményét, akár hosszan is, de sosem dumált felesleges dolgokról.

Őt is Silvi karolta fel, ha lehet így mondani. A lány uralkodó típus volt, Lola pedig nem hagyta, hogy parancsoljanak neki, legalábbis nem mindenben. Es már nem volt ilyen, ezért Silvi könnyebben kijött vele. Őt is imádta, mert vele minden egyszerűbb volt, csak sodródtak az árral, és semmit sem csináltak tudatosan. Lola viszont igen. Nem tervezte meg az élete minden percét, és nem akadt ki, ha valami probléma került az útjába, csak átgondolta a dolgokat, a helyzethez igazította magát, és igyekezett mindent úgy formálni, hogy az ő javára váljon, persze csak bizonyos keretek között. A cselekedetei mind meg voltak tervezve, ha nem is részletesen. Tudta, hogy mikor fog kiborulni, tudta, hogy mikor fog jelenetet rendezni – ez mondjuk elég ritkán fordult elő – és azt is tudta, hogy mikor kell elvonulnia. Sosem látta még sírni, de ha ideges volt – mondjuk egy vita után, amelyet éppen az egyik hajrálánnyal folytatott – Es biztosra vette, hogy amikor elvonul, azért megy. Talán nem is a szomorúságtól könnyezett, hanem a dühtől. Lolából bármit kinézett. Furcsa egy lány.

Örült, hogy újra találkozhat Lolával és Silvivel, habár az itthon töltött időben gyakran – szinte minden nap – találkozott az utóbbival, míg Lolával nem is beszélt. Silvi beszámolója alatt végig tudta, hogy valami más is történt azzal a fiúval, nem csak az, amit elmondott, de azt is, hogy a későbbiekben majd elvonulnak a vécére és mindent kitárgyalnak. Ő nem is mondott semmit a fiú ügyeiről, hiszen ismerték őt. Találkozott valakivel, egy rettentő hülye nevű fickóval, aki egyébként jóképű volt. Nagyon jóképű. Azért sem említette meg, mert sejtette, hogy Lolának lesz egy remek szóvicce, vagy valami hasonlata a nevével, amit tulajdonképpen szívesen hallott volna, de mivel még együtt vannak, nem nevetné ki a srácot. Lola ugyanolyan közömbös hangon mesélt az állítólag pompás útjáról Párizsban, mintha éppen azt ecsetelné, mennyi cukrot szokott tenni a kávéjába, azaz magához hűen, szinte semmit sem mondott.

A napot Lola valahogy csak túlélte. Nem volt olyan szörnyű a dolog, de azért rendesen lefáradt a sok beszámolótól, meg az évfolyamtársai hülyeségeitől. A tanulás szerencsére nem kezdődött még meg, de Lola számíthatott erre.

Éppen haza felé tartott – ezúttal gyalog –, mikor újra rátört azaz érzés. Egy másodpercre lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy mi a fene történt vele, majd rögtön ki is nyitotta, hogy el ne essen. Próbált észrevétlenül átpillantani a válla felette, de ez sehogy sem sikerült neki, így a járókelők azt hihették, hogy idegrángása van. Először görcsösen maga elé nézett, de mikor rájött, hogy ettől még a félelem és a kíváncsiság is dolgozik benne, inkább nézelődni kezdett. A kirakatokban leste a tükör képét. Elment egy széles üveg mellett, majd pár méterrel arrébb megtorpant, majd visszarohant. A New Yorkban megszokott összevisszaságban senki sem kezdett el bámulni rá, csak kikerülték.

Hirtelen beletúrt a hajába, majd idegesen igazgatni kezdte a ruháját, ami tőle meglehetősen váratlan volt. Olyannak tűnt, mint a többi, sekélyes, hiú évfolyamtársa, akik még a kirakatüvegben is képesek magukat bámulni. Nem is akart másnak látszani, mert miközben teljesen normálisan viselkedett – vagyis másokhoz mérten normálisan –, figyelte az utcát. Gyanús alakokat keresett, de nem talált senkit. Azaz mégis, de az csak egy gyerek volt, aki valószínűleg csokit lopott a boltból, mert hamarosan kiszaladt a boltos. A lány arra gondolt, milyen könnyen kirabolhatták volna a sarki üzletet, míg a dolgozó egy nyamvadt csokoládétolvajt akar megfogni, de úgy tűnt, rajta kívül senkinek sem jutott ez az eszébe. 

Lola csalódott volt, hogy nem leplezte le a talán nem is létező kukkolóját, de valamivel nyugodtabban sétált tovább. Az érzés nem múlt el és ez zavarta őt, de igyekezett nem venni róla tudomást. A West Side-ról – ahol az iskola elhelyezkedett – a Central Parkon át sétált az Ötödik Sugárútra, onnan pedig könnyen átjutott a Park Avenue-ra. Legalábbis normális körülmények közt így történt volna. Sokkal hamarabb hazaért volna, ha taxit fog, de most, hogy elkezdődött az iskola, már nem maradt annyi pénze az utazásra, így a kellemes, és hasznos gyaloglást választotta.

Milyen furcsa, hogy még egy olyan gazdag lánynak is, mint ő, vannak anyagi gondjai. Akinek a szülei ilyen rengeteget keresnek, a gyerekeinek ilyen kevés pénzt adnak… Igaz, ez nem olyan meglepő, ahogy hallgatja az évfolyamtársait, kiderül, hogy ők sem kapnak irreális összegeket a számlájukra, és nincsenek megáldva tucatnyi hitelkártyával sem. Persze Lolának nincs is sok szüksége arra a pénzre, hiszen az anyja akkor is megvásárolja neki a méregdrága ruhákat, ha nincs is rá szüksége, az egyéb szükséges dolgokat pedig maga is meg tudja venni abból a zsebpénzből, amit kap.

Meglepő, hogy milyen egyszerűen élnek, azon felül, hogy a luxus a mindennapjaikhoz tartozik. Igaz, Lola az estéit nem azzal tölti, hogy szórakozóhelyekre jár, vagy elmegy moziba a barátnőivel, még csak enni sem szokott nyilvános helyen. Nem azét, mert viszolygott volna a zsírban tocsogó hamburgerektől, vagy a kétes eredetű hot-dogoktól, amiket az utcai árusok kínáltak neki, egyszerűen csak nem szeretett volna összefutni valakivel az iskolából. Azaz nem szeretett volna összefutni a népszerűekkel, akik minden bizonnyal valami sértőt vágtak volna a fejéhez.

Éppen kiért a Central Parkból, és elkezdett sétálni az Ötödik Sugárúton, mikor úgy érezte, már nem bírja tovább. Úgy érezte, hogy megfullad. A hátán érezte valakinek a tekintetét. Tudta, hogy követik. Meg sem próbálta magát olyan képzelgésekbe ringatni, hogy csak az elméje játszik vele csúfos játékot, vagy, hogy csak puszta véletlen, hogy az az ember is arra megy, mint ő. Felesleges lett volna.

Bizonytalanul haladt előre, igyekezett minden járókelőt kikerülni, ugyanakkor megfelelő közelségben maradni velük, hogy az illető mégse támadhasson rá. Szerencsére könnyen elvegyült a tömegben, amiben vásárlásból hazatérő nők voltak. Nem sok diák járt errefelé haza, kivéve, ha délutáni shopping-túrát terveztek. Próbált nyugodt maradni, de érezte, hogy a szíve egyre hevesebben ver, a szeme ide-oda cikázott a tömegben, remélte, hogy megpillanthatja a zaklatóját, de ez esélytelennek tűnt.

Először azt érezte, hogy egy idegen test simul az övéhez, olyan szorosan, hogy érzi a melegét. Lolának megrémülnie sem volt ideje, mert egy másodpercnyi habozás után valamit az oldalához nyomott. A két réteg ruhán is érezte a hideg csövet, ahogy a bőrén készült éppen egy kör alakú nyomot hagyni. Lola pupillája kitágult a félelemtől, remegés futott végig rajta. Szorosan összeszorította az ajkát, tudta, hogy nem okos dolog sikítani. A szíve olyan hangosan dübögött a mellkasában, hogy félő volt, más is meghallja a gyors ritmust. Azért kellett olyan közel lenniük egymáshoz, hogy a tömegben ne látszódjon a fegyver.

Megdermedt a félelemtúl, mintha elvesztette volna az irányítást a teste felett. A szája kiszáradt, torkában gombóc keletkezett, és mintha súlyokat akadtak volna rá, a tüdeje elnehezült. Akadozva vette a levegőt. Hallotta a támadó lélegzetvételét, érezte a meleg leheletet a nyakán. Furcsa borzongás futott át a testén.

 – Mosolyogj szépen! Még a végén azt hiszik, nem örülsz nekem, királylány – suttogta egy mély hang. Lola tudta, hogy a fickó mosolyog, hogy az emberek azt higgyék ez az egész egy teljesen normális jelenet. A zaklató szája majdnem hozzáért Lola füléhez, így minden szó kiejtése után enyhe levegő csapta meg. Lola vigyort erőltetett magára, de a tekintete ugyanolyan rémült maradt. A tömeget pásztázta, hátha talál valakit, aki éppen őket figyeli, de úgy tűnik, hogy ebben a pillanatban mindenki a saját dolgával foglalkozik.

 – Tudsz te ennél jobbat is – mormolta a fiú, miközben a lány vállára hajtotta a fejét. – Nevess, mintha valami olyat mondtam volna! – Lola felkacagott, de ez is kényszeredett volt, és ha valaki figyelt volna rájuk, akkor könnyen észrevették volna a kínt benne.

Damien élvezte, hogy ilyen rémültnek látja a lányt. Védtelen és sebezhető volt. Az arcán gúnyos mosoly ült, de ezt a zsákmánya nem láthatta. Egyik kezével átfogta a karcsú derekat, a másikkal pedig fegyvert nyomott az oldalához. A lány sötétszőke haja sokkal puhább volt, mint amilyennek látszott, Damien ezt onnan tudta, hogy az arca egyik oldala hozzáért.

 – Most pedig gyere velem! – parancsolt a lányra, aki alig észrevehetően bólintott. A legtöbben észre sem vették őket, igaz, akadtak olyanok, akik felfigyeltek a szokatlanul erős rózsaszín öltözékre. Lola úgy nézett ki, mint aki most lépett ki valami elbaltázott, hollywoodi filmből. Damiennek hatalmas erőfeszítésébe telt, hogy el ne nevesse magát, de végül – az ügy sikerének érdekében – megakadályozta.

A lány bal oldalához ment – ügyelve arra, hogy egy pillanatra se mozdítsa el a fegyvert –, és szorosan magához ölelte. Lola erre a mozdulatra nem tudott mit felelni, csak élvezte, ahogy ez az őrült – merthogy az volt, nem? – átkarolja. Oldalpillantásokat vetett csak rá, amiből nem sokat derített ki róla. A fiú egy furgonhoz vezette, egy olyanhoz, amit alig lehetett megkülönböztetni egy teljesen normális, családi járgánytól. Damien udvariasságot tettetve kinyitotta előtte az ajtót, majd betuszkolta az ülésre. Behúzta mögötte az ajtót, majd a vezetőülés felé vette az irányt – legalábbis Lola erre következtetett.

Ezt az alkalmat látta a legalkalmasabbnak arra, hogy megszökjön. Próbálgatta kinyitni az ajtót, de hirtelen egy hangot hallott maga mögött, majd újra egy kart érzett a teste körül. A mellette lévő ülés hátra volt húzva, így a férfi könnyedén áthúzhatta magához. Mikor már mozdulni sem tudott, ajtócsapódást hallott. A fiú, aki elrabolta, beszállt az autóba. Felismerte a világosbarna hajáról. De akkor ki az, akinek most a karjaiban van?

 – Damien, segítenél? – kérdezte a férfi. A lány a visszapillantó tükörre nézett. Ereiben megfagyott a vér, mikor meglátta a hideg, kék szempárt. A fiú felvonta a szemöldökét. Szóval Damiennek hívják…

 – Minek, Osi? – szólt végül. – Csak elbírsz, Miss Unikornissal. – A lány szívesen visszavágott volna, mondjuk azzal, hogy ennél óvodásabb beszólást még nem hallott, de úgy gondolta a jelenlegi helyzete ezt nem engedi meg. Damien tényleg nem értette, hogy Oscar mégis miért gondolja, hogy ehhez segítség kéne, de azért még nem indult el. Hátramászott, majd Osi kezébe nyomta a kulcsot.

 – Te vezetsz – jelentette ki, majd átvette Lolát. Oscar sóhajtott, és a vezetőülésbe mászott. Damien keményen fogta Lolát, ide- odaráncigálta a végtagjait, majd szorosan összekötözte a kezeit. Lola arra eszmélt fel, hogy rettenetesen kényelmetlen pozícióban ül a furgon hátsóajtaja előtt, és figyeli, ahogy Osi elindítja a kocsit. Hamarosan felmordult a motor, és elindultak.

 Lola nem figyelte merre mennek, őt ez nem érdekelte. Azon törte az agyát, hogy hogyan szabaduljon ki innen. A kezeivel felmérte a terepet, legalábbis az ajtót, és azt is csak annyira, amennyire lehetett. Közben folyamatosan magán érezte Damien tekintetét, akire még csak rá sem nézett. Nem akarta látni az elrablója arcát. Ki tudja milyen. A szemeit viszont folyamatosan látta maga előtt. Hátborzongatóan vonzóak voltak, fagyosak és tüzesek egyszerre. Mikor megelégelte, hogy nézik, odafordult.

Egy pillanatig nem mondott semmit. Elképedt azon, hogy ez az unott, mégis valamilyen módon gúnyt sugárzó arc, hogy lehet ennyire helyes. Hosszúkás volt, az orra egyenes, a haja elől a homlokába omlott. Az ajkai vastagok voltak, a fülei elálltak a fejétől, de ez csak kicsit később tűntek fel Lolának. Szemöldöke egyenes volt, de kicsit ferde. A szemei alatt sötét karikák húzódtak, az írisze olyan világoskék volt, amilyet Lola még sohasem látott. A szempillái nagyok voltak, göndörök, mégsem tették nőiessé az arcát. Nem volt sem kedves, sem barátságos, ahogy a lányra nézett, mégis elpirult tőle. Még csak kajánul sem vigyorgott.

Aztán kiesett az ámulatból, pislogott néhányat, majd hasonló kifejezést öltött magára, mint amit a fiún látott.

 – Te meg mit bámulsz? – kérdezte végül gorombán. Damien először nem értette, hogy a lány komolyan hozzászólt. Mégis ki azaz idióta, aki így viselkedik az elrablóival? Erre könnyebb volt a válasz, mint hitte. Hát ő. Nem tagadta, hogy nézte a lányt, hiszen ez teljesen egyértelmű volt. De hát nem azért nézte, mert olyan gyönyörű lett volna, inkább azért, mert nem bírta fölfogni, hogy van olyan hülye, aki ilyen szerelést vesz fel.

 – Te tényleg olyan vagy, mintha egy egyszarvú kihányt volna – felelte egyszerűen. Lola nem sértődött meg a megjegyzésen. Kicsit felbátorodott. Ahogy látta, nem akarják bántani – legalábbis egyelőre. Valószínűleg váltságdíjat akarnak kérni, amit remélhetőleg az apjáék ki is fognak fizetni.

 – Elmés beszólás. De az a kisiskolás nem fog megharagudni, akitől loptad? – Beharapta az ajkát, hogy ne nevesse el magát. Damien először kételkedve nézett rá, majd afféle dicsérő szavakként ezt mondta:

– Kevesebb időt agyaltál ezen, mint ami a magadfajtáknak kelleni szokott. – Aztán hátraszólt Oscarnak, aki mosolyogva figyelte őket. Mit is várt Damientől? – Ehhez kellettünk ketten? Szerintem elbírtam volna vele egyedül is.

Damien nem számított arra, hogy Lola terve addigra készen volt. Már előzőleg meglazította a csomót. Hiába vágta a kötél, Damien nem húzta elég szorosra, ezért egy réteget könnyedén lefejtett a csuklójáról. Így szabadabban mozoghatott. A térdén ült, de kicsit felemelkedett, a kezét pedig a hátán felcsúsztatta, így egy vonalba került a kilinccsel. Egy ideig szórakozott a dologgal, és közben figyelte, hogy Damien mit csinál, de ő vígan csevegett Osival.

Az ajtók kicsapódtak, hideg levegő áramlott be a kocsiba, és a menetszéltől még a fiúk rövid haja is táncba kezdett. Lola nem tudta, hogy milyen úton haladnak, ezért nem is volt biztos a dolgában. Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy hátradőlt. Összeszorította a szemét, és remélte, hogy nem egy autó alatt köt ki. Hamarosan kemény betont érzett a háta alatt, felszisszent a fájdalomtól. Pár métert gurult, majd megpróbált felállni. Lehorzsolta a térdét, a kezeit, és beütötte a vállát.

Gyermekkorában nem sokszor ütötte meg magát, afféle babázgató típus volt, persze méregdrága, olykor limitált kiadású, vagy teljesen egyedi babákat kapott. Biciklizni is csak csicsás, rózsaszín bicajon tanult, a fején rózsaszín bukósisak pihent, és olyan volt, mint akármelyik elkényeztetett lány. Otthon ült, mesét nézett, a Disney hercegnőkről olvasgatott, és soha semmi veszélyeset sem csinált. Tizenhat évesen azok az alig vérző horzsolások furcsán hatottak rá. Legutóbb akkor sérült meg, mikor egy táncpróbán az egyik ügyetlenebb lány nekiment, ő pedig beütötte a fejét. Abból sem lett nagy probléma, még csak nem is vérzett, a púp pedig alig három nap múlva eltűnt.

Futni kezdett. Nem ismerte a környéket, de nem lehetett messze az Ötödik Sugárúttól. Abban reménykedett, hogy megpillantja a 14. utcát, és onnantól már minden megoldódik. Az utca kihalt volt, mintha nem is a folyton nyüzsgő New Yorkban lennének, hanem egy apróbb városkában, ahol havonta jó, ha egy autó megfordul. Az utakon messze nem látott senkit. Nem is tudta, hogy a városnak van egy ilyen része. Persze ez nem tántorította meg, olyan gyorsan futott, ahogy csak a lába bírta.

Remélte, hogy felfedez valakit, és akkor majd nem jönnek utána, de ez hiú ábránd volt. Hamarosan lépteket hallott maga mögött, a hangok pedig gyors tempóban közeledtek. Sűrűn vette a levegőt, a mellkasa nagy sebességgel mozgott fel-alá. Izzadni kezdett. Szeretett futni, imádta, ahogy a gyorsaságtól elkezd lobogni a haja, ahogy felszabadul az energiája, de az, hogy üldözték, nem volt túlságosan szívderítő. Hihetetlenül ideges volt, nem bírta élvezni a futást.

Az utca végtelennek tűnt, hiába futott, mindig ugyanannyi maradt hátra. Lola nem figyelte a környezetét, csak embereket keresett, akik megmenthetik, akik elüldözhetik a támadót. A szeme sarkából látta, hogy Damien  nyomban van. Nem akarta feladni, elhatározta magát, hogy addig fut, míg a lábai cserben nem hagyják. Nem akart rab lenni, nem akart kiszolgáltatott lenni, ezért mindent megtett.

Damien sokat bosszankodott azon, hogy nem figyelt eléggé. Most már értette, hogy miért kellettek ketten a melóhoz. Oscar az autóban ült és követte őket. Csak mosolygott a fiún, aki hangosan káromkodott, miután felfogta a helyzetet. Kicsit sem kedvelte attól jobban a lányt, hogy megpróbált megszökni. Eddig sem tartotta szimpadikusnak, de most – hogy a főnöke előtt is lejáratta – még kevésbé szeretett volna vele együtt dolgozni.

Kiugrott az autóból, majd a lány után kezdett rohanni. Be kellett vallania, elég gyorsan futott, de ő sokkal jobb kondiban volt, így pontosan tudta, hogy utol fogja érni. Amint megfelelő közelségbe kerültek, elrugaszkodott a földről, és ráugrott.

Damien szorosan magához ölelte a lányt, így együtt gurultak a földön. A fiú érezte Lola samponjának illatát. A lány a mellkasába fúrta a fejét, a pólóját szorongatta, és úgy simult hozzá, mintha soha többé nem akarna elválni tőle. Lola orrát citrom friss, savanykás illata csapta meg. Mélyen beszippantotta Damien bőrének kellemes aromáját, miközben újabb horzsolásokat szerzett magának. Damien a lány fölött landolt, de hogy ne nehezedjen rá, kitámasztotta magát a karjával. A lány egy pillanatig csak pislogott, a kezében még mindig ott volt Damien fekete pólója. A szíve hevesen dobogott, zihált az iménti futástól, és meg is szeppent. A fiú jeges tekintete hosszasan tartotta fogva a lány világos szemeit. Egy pillanatig semmi sem történt.

Aztán Lola eszeveszetten kapálózni kezdett. Megpróbált a fiú karmaiból kiszabadulni, de nem sikerült. Damien a csípőjére ült, egyik kezével könnyen átérte a lány vékony csuklóit, a másik kezével pedig a nadrágja hátuljához nyúlt. Fegyvert vett elő belőle, amivel egyenesen Lola fejére célzott.

Lola pupillája kitágult a félelemtől, ajkai enyhén szétnyíltak. A szíve kihagyott egy ütemet, majd még hevesebben kezdett el verni olyan erősséggel, hogy félő volt, eltöri a bordáit. Már nem Damien szemébe nézett, hanem a fegyvert bámulta. Le fogják lőni? Nem lőhetik le! Akkor kiért kérnek majd pénzt? Ugye ez a céljuk? Ugye? Nem volt sem szép, sem népszerű, de nem volt oka arra, hogy meghaljon. Még élhetett volna, hiszen még fiatal, még annyi minden vár rá! Máskor ezt sablonosnak tartaná, és kinevetné az embereket, amiért ezt mondják, de most ez nem tűnt nevetségesnek. Tényleg így érzett, tényleg félt és tényleg élni akart.

Damien gúnyosan elmosolyodott, amit a lány nem vehetett észre. Eljátszadozott a gondolattal, hogy tényleg lelövi, de nem tehette. Csak azt akarta, hogy ne nehezítse meg a dolgát. Ez hosszú távon sajnos nem sikerülhetett, de egyelőre igen. Lola azonnal elhallgatott, látszott a szemében a kétségbeesés.

 – Nyugi, királylány! – mondta, miközben felrángatta a lányt a földről. Lola engedelmesen – de kicsit bosszankodva a bánásmód miatt – követte. Lola nem értette mi a fene történik vele, de abban biztos volt, hogy nem akar meghalni. Beült a furgonba, hagyta, hogy ismét megkötözzék, és azt is, hogy Damien az üléshez rögzítse, nehogy újból szökni támadjon kedve.

Nem sokat utaztak, mikor megálltak egy átlagosnak vélt irodaház előtt. Jól ismerte a Lower Manhattant, főleg a Wall Streetet, ahol az apja irodája is található volt. Igaz, nem azért, mert olyan gyakran trécselt az apjával munka közben, hanem mert gyakran kellett ott rostokolnia, hogyha valamit akart az apjától. Otthon is volt dolgozó szobája, de inkább errefelé lófrált, biztos újabb üzletekkel foglalkozott.

Egy felhőkarcoló volt, ki tudja hány emelettel, de ránézésre legalább ötven lehetett. Lolát kitessékelték a kocsiból, majd – hogy még véletlenül se vehessen más irányt – a fegyvert újból az oldalához szorították. Azaz Damien, akivel valószínűleg nem lesznek barátok a későbbiekben. Amikor beléptek a hatalmas ajtón, Damien eltette a fegyverét, majd karon ragadta a lányt, és úgy indultak útnak. Ahová először beléptek – az előcsarnok a recepcióval – egy tágas, fehér és szürke helyiség volt. A padlója fénylett, jobb oldalon hosszú információs pult állt. Legalább háromtucatnyi ember tette a dolgát ott, és a felük legalább látta, hogy Damiennél fegyver van, mégsem tettek semmit. Lola nem is értette.

A lift elég nagy volt, hogy hárman kényelmesen elférjenek benne. Szokatlanul hosszú ideig mentek lefelé, amit Lola nagyon furcsállt, de mikor kiléptek, rögtön mindent megértett. Egy sötét teremben találta magát. A föld alatt voltak, ez nem is volt vitás, de hogy ilyen félhomály legyen egy ilyen helyen… Az egész olyan volt, mint egy barlang, a falak nyirkosak voltak, jellegzetes szag uralkodott benne. A padló ugyanolyan fényes volt, mint fent, az egyenetlen kör alakú helyiség minden oldaláról ajtók nyíltak, itt pedig asztalok álltak, valamint egy hatalmas képernyő. A terem furcsa egyvelege volt a mai és az ősi világnak. Bizarr.

Oscar egy tölgyfaajtón lépett be, de Damien másfelé terelte Lolát. Egy hasonló ajtón léptek be egy hosszú folyosóra, ami kis gyaloglás után többfelé elágazott. Damien magabiztosan sétált, kanyargott ide-oda, hiszen úgy ismerte a helyet, mint a tenyerét. Még kevesebbet láttak, mint eddig, ugyanis csak néhol világított pár egyszerű villanykörte. Végül egy olyan folyosóra értek, ahol oldalt vasajtók sorakoztak. Lola nyelt egyet. Kivételesen nem volt kíváncsi arra, hogy mi van ott, de attól tartott, meg kell tudnia. Damien a zsebébe nyúlt, majd egy kulccsal kinyitotta az egyik ajtót. A szobát egy növekvő fénycsíkban világította meg a beérkező fény, azon kívül rettenetesen sötét volt.

Lola nyelt egyet. Damien szerencsére felkattintotta a lámpát, amitől Lola meglátta a szobát. Egy ágyszerű dolog volt a sarokban, ami igazából egy szakadt, mocskos matrac volt, meg néhány rongy, ami nyilván takaróként szolgált. Ezen kívül még egy széket is látott, ami nem tűnt túl biztonságosnak. Damien durván belökte, majd mielőtt a lány bármit szólhatott volna, rázárta az ajtót.