Vége

Sziasztok!

Nem tudom, maradt-e még olvasóm, de ha igen, akkor szeretném megköszönni nekik, hogy követték a blogot, és elnézést kérni azért, amiért itt és most befejezem. A blogom sikeresebb volt, mint hittem. Nem számítottam feliratkozókra, sem pedig kommentekre, és amikor megkaptam az értesítéseket ezekről, nagyon örültem nekik. Ezúton is szeretném kifejezni a hálámat ezekért a biztatásokért. Köszönöm a rokonaimnak, és az ismeretlen bloggereknek, hogy olvasták, amit összehoztam, még akkor is, ha sokára hoztam a részeket. Sajnos egyáltalán nem vagyok megelégedve az írásommal, sem a stílusát, sem a hitelességét illetően, így azt hiszem, örökre abbahagyom ezt a sztorit. Ne értsétek félre, én szeretem a karaktereimet, szeretem azt, amit kitaláltam, de úgy érzem, nagy fába vágtam a fejszém. Külföldi történet, ráadásul egy igazán komoly témában. A jelenlegi élettapasztalatom és -ismeretem, ha egyáltalán van olyanom, nem elég ahhoz, hogy megfelelően elmagyarázhassam, hitelesen átadhassam egy ilyen szervezet működésének momentumait. Az írásom pedig még fejlődhet. Mivel nem tudok kellően igényes fejezetekkel elétek állni, vagy akár ilyeneket felmutatni magam előtt, inkább hagyom ezt a blogot. Inkább megpróbálkozom egy könnyedebb, hozzám közelebb álló, magyar történettel, hátha azt sikeresen be tudom fejezni, és elfogadni. Nem végeztem örökre az írással és a blogolással, azt hiszem a történeteimet még láthatjátok majd, de idő kell ahhoz, hogy megint ki merjem tenni ide, míg egyáltalán megírom, és átjavítom. A következő alkalommal sokkal összeszedettebb módon szeretnék blogolni, úgy hogy a történet lehetőleg már készen van, kidolgozott, és mások szemében is jó. Viszont az biztos, hogy akik követik a blogot, és olvasták a részeket, azok megérdemelnek egy tisztességes lezárást. Szeretnék leírni pár dolgot, ami történt volna a további részekben, és könyvekben, mi lett volna az Enigma, a szereplők és a világ sorsa. 

Mr. Tucker a drogüzleteken kívül a fegyverkereskedelemben is jártas volt, ami szintén nemzetközi gondokat okozott. Több, szintén befolyásos társával igen bonyolult bűnszervezetet vezettek, amire a történet során fény derült volna. Ez a szervezet nem csak az USA-ban működött, hanem az egész világon, jó néhány európai és ázsiai politikus is részt vett benne. (Csak a rend kedvéért, nem valós politikusokat említettem volna, teljes mértékben kitalált személyekről szólt volna, azt hiszem, ennek az okát nem kell taglalnom) A súlyos konfliktusokból gyilkosságok lettek, a bűnszervezet vezetői merényletekkel próbálták eltenni láb alól az ellenségeiket, olykor pedig még egymást is. A feszültség egyre növekedett, lázongások törtek ki, majd háború kezdődött. Az Enigma továbbra is a békéért harcolt, és végül, évek múltán sikerült lezárniuk ezt a fejezetet. (Természetesen, ezt az időszakot nem írtam volna le teljes részletességgel, ahhoz rengeteg tudásra lenne szükségem. A háború utáni időket mutattam volna be, és az életben maradt szereplők sorsáról is beszéltem volna) Mrs. Tucker férje által halálozott el, aki már a háború elején elmenekült, majd egyes források szerint meghalt. Alec egy bombázásnál megsérült, de túlélte. A New York-i Központ menedékhelyként szolgált a civilek számára. Lola is ott tevékenykedett Edvinnel, akivel azóta szakítottak. Jó barátságban maradtak, de végig maradt köztük egy kis zavartság. Damien és Lola végül különös kapcsolatba kezdtek, és ezt még Cara is elfogadta. Mina külföldre került, a háborúban megszakadt a kapcsolat köztük, és más forrásból sem hallottak róla. A háború után Lola az Enigma teljes jogú tagja lett. Damien kitüntetést kapott a háború alatti szolgálatáért. A háború után továbbra is anarchia uralkodott a világon. (Ennek megszüntetéséről már nem írtam volna, ugyanis az inkább egy utó/disztópia kezdetének tűnt volna) 

Nagy vonalakban ez lett volna a történet kimenetele. Sajnálom, hogy nem folytatom. Ha újabb blogba kezdek, valószínűleg kirakom majd ide a linkjét. Köszönöm szépen a feliratkozásokat, a kommenteket, a biztatást! Jó blogolvasást kívánok mindenkinek! :)

21. Jó hír?

21. Jó hír? 

  Mr. Tucker leült a kanapéra, pontosan Lolával szemben. Az egész család összegyűlt a nappaliban, a tagok pedig várakozva, de nem túl izgatottan tekintettek egymásra, már hallani akarták az apa minden évben elmondott monológját, és a bécsi utazás tervét. Lolának az jutott eszébe, hogy legutóbb Ulrik temetésének idején voltak együtt, egy szobában.
  Ann hideg ábrázattal bámult maga elé. Az egyetemi tanulmányai állítólag borzasztóan lekötötték, ebben azonban Lola nem hitt. A nővére sosem rajongott a családjáért, mindig is igyekezett kerülni őket, és erre kiváló ürügyet szolgált a felsőoktatásbeli teljesítményének javítása. Alec kevésbé ridegen, de még mindig tartózkodóan állt hozzá az ügyhöz.
  – Nyilván senkinek sem okoz meglepetést, – kezdte Mr. Tucker, és végig nézett gyerekein és feleségén. – ha azt mondom, a mai napon a hagyományos karácsonyi utazásunkról fogok beszélni. Elsősorban szeretném kijelenteni, hogy bizonyos külső körülmények arra kényszerítenek, hogy magunkkal vigyük a személyzet egy részét, azaz a jelenleg biztonsági őrként funkcionáló, három alkalmazottat. – Mr. Tucker elhallgatott, és hagyta, hogy a család megeméssze az imént mondottakat.
  – Apa, erre mégis mi szükség van? – kérdezte végül Ann. Lola kivételesen egyetértett a nővérével. Abban a három emberben benne volt az újonnan felvett Damien is. Már az is elég nagy probléma, hogy a fiú a közvetlen közelében dolgozik, és ezen kívül még az edzéseken is találkoznia kell vele, amiket egyébként teljesen átszerveztek, hiszen a munkabeosztása más feltételekkel jár már, mint azelőtt. Erre persze még az apja is keresztbe tesz neki azzal, hogy meginvitálja, sőt, őt ismerve, megparancsolja neki, hogy velük tartson egy felhőtlennek remélt utazásra.
  – Ann, én egy fontos ember vagyok... – A lány nem hagyta befejezni a mondatot.
  – Eddig nem voltál az?
  – Igen, de mint mondtam, megváltoztak a körülmények – mondta a kelleténél hangosabban az apja, mire Ann azonnal lemondott a tiltakozásról szóló terveiről. Lola ugyanígy tett.
  Régebben sem veszekedett a szüleivel, az apjával különösképpen nem, de most még inkább kerülte a konfliktusokat. Amikor az apjára nézett, előtörtek a kétségei, és eszébe jutottak a raktárépületben látott szörnyűségek. Néha észrevétlenül tolultak a szemébe a könnyek, és csak akkor eszmélt rá, hogy sír, mikor ezt a barátnői olyan diszkréten megemlítették neki. Nem akarta elhinni, hogy az apja benne lenne egy ilyen ügyben, de mégis meg van az esély rá.
  Ezután megbeszélték a további fontos információkat. Lola csak félfüllel figyelt oda, a gondolatait inkább Damien foglalta le, és a már látott szenvedés, amely Bécsben várja őt. Az apja nyilvánvalóan majd értesíti a fiút a terveiről, és ő nem is fog ellenkezni, hiszen az egyébként igen jól fizető állása múlik rajta.

   – Nem! – válaszolta Oscar halk, de vészjósló hangon. A megszokott vidámság eltűnt az arcáról, kis időre felfüggesztette a Damiennel való jó viszonyát. A tekintetét levette a fiúról, egy tollat kezdett el vizslatni.
  – Nem értem, miért zavarna az, ha visszautasítanám – jelentette ki Damien, a hangjából csak úgy sugárzott a sértettség. Nem tiltakozott nyíltan Oscar döntése ellen, de a kérdéseiben egyértelműen megkérdőjelezte főnöke helyes megítélését.
  – Több okból is. Először is, nem hagyhatunk ki egy ilyen lehetőséget. Sokkal jobban beleáshatjátok magatokat az ügyeibe, úgy, hogy még feltűnő sem lesz – magyarázta.
  – Egy utazás alatt? – hitetlenkedett Damien.
  – Tucker gyakorlatias ember. Ha figyelnéd a bejövő adatokat, akkor tudnád, hogy az évnek ezen a szakán több külföldi üzletet is kötött, mármint a nyilvánosság elől elrejtve. Egyébként erről megerősítést nyerhetsz Lolától. Hidd el, igazolni fogja a gyanúnkat.
  – Ennyi? Nem haladunk túl gyorsan ezzel az üggyel, nem hiszem, hogy a mi kis üdülésünk felgyorsítaná a folyamatot, ráadásul nem nyernénk vele sokat – mondta, aztán felállt. Nem akart elmenni, csupán fárasztotta a tétlenség. Oscar figyelte, ahogy Damien párszor végigsétál az irodában, aztán nekidől a falnak.
  – Nem, képzeld el, nem csak erről van szó. Lola kiképzésében is nagy lépést tehetnénk, és azt sem mondhatom, hogy nem szorulna védelemre.
  – Az apja emberei csak nem fogják megölni – csattant fel Damien. Oscar gyakran hangoztatta, hogy Lola nincs biztonságban, hiszen nekik dolgozik. A fiú nem értett ezzel egyet, hiszen bármilyen elvetemült is ez a Tucker, nem öletné meg a saját lányát, és nem is sodorná nagyobb veszélybe. Igaz, ez kissé meredeken hangzott, de Damien félig-meddig hitt ebben.
  – Ezt nem tudhatod.
  – Egyáltalán nem teszed kellemesebbé az utazás gondolatát azzal, hogy közlöd velem, végig Lolát kell majd pesztrálnom – jegyezte meg Damien.
  – Csak meg kell védened, a kettő nem ugyanaz. És te is pontosan tudod, hogy jelenleg nagyon labilis lehet az idegállapota. – Oscar hangja élesebb lett, kezdett egyre mérgesebb lenni.
  – Jaj, szegény! Nehogy véletlenül megsérüljön a kis lelkecskéje – szólt gúnyosan Damien. Érzéketlen lett volna? Nem bánta.
  – Nem kellett volna beengedned a raktárba. Túl sok volt neki – közölte a tényeket Oscar. A férfi haragudott a fiúra. Rábízta egy emberük életét, biztonságát és tanítását, de Damien felelőtlenül cselekedett, mikor hagyta, hogy Lola meglássa a raktárépületben történt mészárlás nyomait. És még a segítségét is kérte! Csalódott benne, nem hitte, hogy ilyen szenvtelen ezzel a lánnyal kapcsolatban.
  – Tényleg? És nekem nem volt sok, mikor tizennégy évesen elküldtetek egy éles bevetésre? – kérdezte idegesen Damien, miközben ellökte magát a faltól.
  – Ezt egy szóval sem állítottam – felelte higgadtan Oscar. – Látom, hogy nehezedre esik elviselni őt, bár ennek okát igazán nem látom, de nem is feladatom kideríteni. Viszont értsd meg, nem bízhatom másra! A te csapatodé az ügy, ti vagytok a legeredményesebb osztagunk, és csak te tudod úgy ki tanítaná, ahogy kell. Oldd meg a személyes problémáidat egyedül!
  – És, ha nem vállalom? Ha visszautasítom az utazást, és az egész megbízást? – érdeklődött Damien. Egy pillanatra tényleg eljátszadozott a gondolattal, hogy dobja az egész ügyet, és ezzel együtt megszabadul Lolától is.
  – Akkor nem csak Tuckeréktől repülsz, hanem az Enigmából is – válaszolta Oscar.

  – Szóval Damiennel mész Bécsbe? Egy egész hétre? – kérdezett vissza kissé vontatottan Edvin. Lola egy mélyet sóhajtott, majd elismételte az imént mondottakat, annyi helyesbítéssel, hogy nem konkrétan Damiennel megy, hanem a családjával.
  – De Damien is ott lesz – jelezte az egyértelmű tényt. Lola bólintott. – Értem – vont vállat Edvin, aztán visszatért a szendvicséhez, amit Loláék konyhájában fogyasztott. Amióta a lány bemutatta Alecéknek, gyakran találkoztak ott.
  Lola nyugtázta a higgadt, nemtörődöm választ, nem is számított másra. Edvin túlságosan kedves és megértő ahhoz, hogy alaptalan féltékenységi rohamot produkáljon, ezzel az első veszekedésüket gerjesztve a kapcsolatuk során.

 – Ha megtudom, hogy ráhajtottál a pasimra... – Cara szemei szinte villámokat szórtak. Meglepetésszerűen támadt, Lola gyanútlanul sétált a Központ egyik folyosóján, mikor a szőke lány hirtelen előtűnt, és minden érintés nélkül a falnak kényszerítette. Tökéletesen manikűrözött kezével heves mozdulatokat tett.
  Lola teljesen értelmetlennek tartotta a fenyegetést, esze ágában sem volt, hogy bármit is kezdjen Damiennel. Cara valamiféle fura téveszmével éli a mindennapjait, miszerint ő az ellenfele. Nevetséges, de mit lehet tenni? Lola nem strapálta magát az ellenkezéssel, inkább választotta a nehezebbik utat.
  – És, ha nem tudod meg? – mosolyodott el szemtelenül.
  – Ez most fenyegetés volt? – kérdezte, mire Lola megvonta a vállát.
  – Csak egy felvetés.
  – Te kis ribanc... – morogta Cara, aztán megfordult, és elviharzott.
 
 Lola séta közben az ajkát harapdálta. A hatalmas házban  csend honolt, ami teljesen érthető volt, hiszen már hajnali három körül járt az idő. A lány felébredt a nyugtalan álomból, és meglepő késztetést érzett arra, hogy tegyen valamit. Jobb híján járkálni kezdett a nagyméretű helyiségben, miközben próbált nem odafigyelni a fejében nyüzsgő gondolatok ezreire.
  A bejelentés óta egyszer beszélt Damiennel, de az is egy velős párbeszéd volt, amikor az edzések rövid felfüggesztését vitatták meg. A házban többször is látta már, de az apja általában lefoglalja. A következő héten indultak Bécsbe, és ő egyre jobban izgult, vagy inkább idegeskedett.
  Az Enigma-beli ügyekkel egyelőre semmi sem történt, legalábbis olyan érdemleges dolog, amely Lolát is érintette volna. A helyszíni anyagok vizsgálata már befejeződött, de az utazásra való tekintettel Oscar Mináékra bízta az ezekkel való munkát.
  Ezenkívül Lola az utazás utáni hétre volt hivatalos az Enigma egyik pszichológusához. A főnöke ragaszkodott ahhoz, hogy tegyen egy látogatást hozzá, teljesen biztos volt benne, hogy Lolát nagyon megrázta az eset. Ez részben igaz is volt. Tisztában volt vele, hogy nem voltak teljesen ártatlan emberek, de mégis éltek, családdal, célokkal, álmokkal rendelkeztek. Könyörtelenül meggyilkolták őket.
  Remek... Már megint kezded – ingatta a fejét Lola, aztán megtörölte a szemét. Az elmúlt időben még többet sírt, mint azelőtt. Zavarta, hogy nem képes meghatározni és szabályozni az érzéseit, meg azok megnyilvánulásait. Mélyeket lélegzett, remélve, hogy lenyugszik, de egyelőre nem tapasztalt ilyesféle pozitív változásokat.
  – A fenébe is! – dőlt hátra az ágyán, majd engedte, hogy a könnyek utat törjenek maguknak.
  Egész éjjel sírt, de csak halkan, nehogy valaki észrevegye. Igaz, ez akkor is esélytelen lett volna, ha hangosabban bőg, mint egy hisztis hároméves, hiszen Ann és Alec szobája méterekkel arrébb volt az övénél.
  Damien mégis mit gondolna, ha így látna? – kérdezte magától, és máris maga előtt látta a fiú szánakozó, fintorgó arcát, és hallotta a gúnyos hangot. És mit szólna Edvin? – töprengett Lola. Egyértelműen átölelné, simogatná a haját, és közben megnyugtatóan beszélne hozzá, ezután pedig felajánlaná az önzetlen segítségét, és kifejezné mély egyetértését a bátyjával, miszerint pszichológushoz kéne járnia.
  Igazából sosem akart dilidokihoz menni, de jelenleg úgy érezte, talán tényleg szükséges ahhoz, hogy megértse saját magát, és túl legyen ezen, és a még előtte álló eseteken. Az apjával kapcsolatban sem ártana tisztáznia az érzéseit. Abban reménykedett, hogy egy szakember ebben is segíthetne neki. Ezt közölte is Oscarral, aki megdicsérte a józan gondolkodásáért.
  Végül fáradtan, de kissé megkönnyebbülten felkelt, és mint általában, lement a konyhába. Nagy meglepetésére Damiennel találta szemben magát, aki kissé korán ért be a munkahelyére, így Rosa meginvitálta őt egy teára.
  – Jó reggelt hercegnő! – köszöntötte a fiú teljesen normális hangnemben. Csak nem akar Rosa előtt bunkózni – gondolta Lola, aztán helyet foglalt az asztalnál. Rosa készített neki egy kávét, utána elsietett a dolgára.
  – Mi a gond? – kérdezte kis habozás után. Nem volt túl jó megfigyelő, de a lány vörös szemeit még ő is észrevette. Lola felvonta a szemöldökét, az arcán teljes nyugalom látszott. Mégse mutathatta meg neki, hogy rosszul érzi magát.
  – Semmi – felelte, majd belekortyolt a teájába.
  – Rendben. Ugye tudod, hogy pontos értékelést kapok a pszichológusodtól? – kérdezte. Lola bólintott.
  – Ha onnan úgyis mindent megtudsz, felesleges megkérdezned – mondta, majd felállt és elsétált.

20. Alternatívák

Sziasztok!

Megint hoztam egy részt, remélem tetszeni fog! 

20. Alternatívák

  Egy keserves várakozással teli hétvége után Damien Manhattan azon részébe utazott, ahol az irodák uralják a teret. Ezúttal nem az Enigma jól ismert, átlagos ügyvédi gyülekezőhelynek álcázott épülete felé vette az irányt, hanem egy sokkal fényűzőbb, és egyben modernebb felhőkarcoló felé. Már messziről kitűnt a drága öltönyös férfiak, és elegáns kosztümökbe bújt nők tömegéből, járása túlságosan laza volt a merev, komoly arcú üzletemberekéhez képest. 

  Mr. Tucker a sokadik emeleten lévő, három számjeggyel jelölt irodájában üldögélt, és fiatal vendégét várta. Érdekes kifejezéssel bámult maga elé, amelyet még egy közeli ismerőse sem tudott volna beazonosítani. A szemöldökét kissé összevonta, az ajkait egymáshoz préselte, a szemeiből hűvösség áradt, legbelül mégis elégedett volt. Úgy hitte, megtalálta Ulrik utódját. 

  A jó öreg, Ulrik. Lassan egy évtizede dolgozott együtt a férfival, nem csak az üzleti, de magánéleti gondjaiba is beavatta. Megbízott benne, a barátjának tekintette. Sosem gondolta volna, hogy így ér véget a kapcsolatuk. Ulrik meghalt, méghozzá megölték. Csúnyán elintézték, könyörtelenül, valami semmitmondó okból. 

  Damien Phillips erős és gyors, a tekintete elszántságot tükröz. Jó testőr válhat belőle. Mr. Tucker kevés információval rendelkezett a fiú személyiségét illetően, ám az előéletéről annál többet tudott. Egyelőre mintapolgárnak látszott, aki a gimnáziumban, ha nem is vált a társaság elengedhetetlen fogaskerekévé, szépen teljesített, ugyanakkor voltak kisebb gondjai, ami a fizikai bántalmazást illeti. Meglepő, de nem ő kezdeményezett, többnyire neki okoztak sérüléseket. 

  Manapság nem bánnának el vele úgy, mint akkoriban. Talán azért választott ilyen munkát, hogy bosszút állhasson? Esetleg saját magának akart megfelelni, biztosítani akarta a saját biztonságát? Vajon belegondolt már abba, hogy mikre használhatná ezeket a képességeket? Mr. Tucker fontolóra vette, hogy beavatja Damient az üzlet valódi lényegébe. 

  – Mr. Tucker? – kopogtatott, majd megvárta, míg a férfi engedélyt ad a belépésre. Nem tudta, hogy viselkedjen. Talán úgy, mintha egy elbeszélgetésen lenne, aminek tragikus vége van, vagy inkább úgy, mint egy állásinterjún? Mr. Tucker arckifejezéséből ítélve akármelyik lehetett. 

   – Mr. Phillips, kérem olvassa el ezt – nyújtott oda pár összetűzött papírt. Damien felvonta az egyik szemöldökét. – Ez az új munkaszerződése – pontosított a férfi, majd kényelmesen hátradőlt a székében. 

  Lola hatalmasat ásított. Előző nap váratlan szabadságot kapott. Az iskola szokásos fárasztása után nem kellett elviselnie Damient, hazamehetett, és tarthatott egy relax-délutánt. Kedden viszont egészen más volt a helyzet. A reggeli teendők elvégzése után a konyhába igyekezett. 

 – Jó reggelt! – köszöntötte Damien. Lola megdöbbenésében egy pillanatig nem tudta, mit tegyen, aztán a fiút a mellkasánál fogva egy csendesebb helyre tolta.
 – Te meg mit keresel itt? És, ha meglátnak? Mit fognak hinni, ki vagy te? – kérdezte, aztán hirtelen leállt. Damien szemtelen vigyorral nézte a lányt, ahogy idegeskedik. – Most meg mit vigyorogsz? – förmedt rá, de komolyan választ várt.
 – Azon, hogy mennyire jó lesz nélküled dolgozni – felelte sóhajtozva, aztán zsebre dugott kézzel sétált fel a lépcsőn. Lola utána sietett, és fogalma sem volt arról, mi a helyzet. Azt ugyan észrevette, hogy a fiú másképp öltözött, most nem a bőrdzseki és a sötét farmer volt rajta, hanem egy olcsóbb fajta, fekete öltöny. Még nyakkendője is volt, amin ismerős aranyhímzés virított.
 – Az apámnak dolgozol – jelentette ki Lola.
 – Igen. Ügyes kislány – gúnyolódott Damien. A lány összevonta a szemöldökét, és azon gondolkodott, ez hogy függ össze kettejükkel. Mármint a munkaviszonyukkal.
 – Miért nem fogunk többet együtt dolgozni? – érdeklődött. Damien megállt a lépcsőfordulóban, nekidőlt a falnak, aztán félredöntött fejjel figyelte a lányt.
 – Látom, mennyire elszomorítottalak – csóválta a fejét. A legrosszabb az volt, hogy Lola tényleg érzett valamiféle lehangoltságot, de ezt igyekezett titkolni. Persze nem az volt benne a szomorú, hogy nem kellett többé elviselnie Damient, hanem hogy ezáltal könnyen elválhatott Minától és Edvintől, és az apja ügyétől is.
  Lola elgondolkodott. Az elején nem akart az apja után nyomozni, úgy érezte elárulja vele, mert hogy így is történt. Mostanra megváltozott a nézőpontja. Az edzést élvezte, és az ügy részletei is egyre érdekesebbek lettek, a kíváncsisága pedig nőttön nőtt. Nem akarta itt abbahagyni, úgy, hogy nem tudja az igazságot.
  – Bökd már ki a lényeget! – utasította Lola, aztán nyugtalanságában az ajkába harapott. 

  – Tudom, hogy nem vagy túl gyors, úgyhogy elmagyarázom, tudod, időspórolásból – mondta, és kis szünet után folytatta. – Felvettek Ulrik helyére, így apád közelében lehetek. Elvégezhetem a munkádat, így rád már nincs szükségünk – magyarázta határtalan vigyorral az arcán. 

  – Ebben nem lennék annyira biztos – szólt Lola kimért hangon. Az agya még kattogott, igyekezett kitalálni valami jó érvet Damien elképzelése ellen, de egyelőre nem talált. Ezzel a vészjóslónak tűnő kijelentéssel húzta az időt. Bevált.
  – Ne is álmodozz, királylány. Az Enigma nem a te birodalmad, nem irányíthatod a döntéseinket – világított rá az eddig is ismert tényre. Lola habozott, aztán felelt.
  – Nem is akarom irányítani, csak a részese akarok lenni. Jelenleg a tagja vagyok az Enigmának, és úgy hiszem, ez még egy jó darabig így lesz.
  Damien kezdett ideges lenni. Mégis mire célozgat? Nem tetszett neki a lány által használt, nyugodt hangnem, mert ettől úgy tűnt, mintha lenne valami a tarsolyában, valami, amivel megfenyegetheti. Nem mintha félne tőle. Még mindig alacsony és gyenge, egy buta kislány, akit túlságosan elkényeztetettek, és nagy hatalmat adtak neki. Személyesen nem árthat neki, de az apja által könnyedén bosszút állhat, ezt viszont nem fogja meglépni. Gyáva hozzá.
  – Szeretem, mikor ilyen idealista vagy – nevetett fel, aztán ott akarta hagyni a lányt, aki megragadta a kezét, és belevájt a karjába. A fiút meglepte Lola agresszivitása, és reflexből cselekedett, kitépte a karját a lány meglepően erős szorításából, és lefogta a vékony végtagokat. Lola felszisszent fájdalmában, de nem akart kitörni az emberi börtönből, tudta, hogy Damien előbb-utóbb elereszti.
  – Mégis mi a fenét művelsz? – kérdezte a fiú, mikor észbe kapott. Odébb lökte a lányt, aki majdnem a falnak esett a heves mozdulattól. Fehér bőrén Damien ujjainak vörös nyomai látszottak.
  A picsába! – káromkodta el magát Damien a fejében. Ostoba liba, nem gondolta, hogy akár nagyobb baja is eshet? – tette fel a költői kérdést még mindig a gondolataiban, ám szónoki mivolta lévén el sem töprengett a válaszadás lehetőségén. A fiú tudta, hogy Lola túlságosan világos és finom bőrén holnapra kék-lila foltok fognak megjelenni, és pár napig ott is maradnak.
  – Semmit, csak bebiztosítom az állásom az Enigmánál – vonta vállat Lola kaján vigyorral az arcán. Nagyon elégedett volt magával, annak ellenére is, hogy ilyen gerinctelen módon cselekedett, és becsapta a fiút. Elindult a szobája felé, de nem tervezte, hogy itt befejezi a beszélgetést. El akarta mesélni Damiennek a tervét, tisztázni akarta vele az ördögi ötlet minden részletét, hogy az orra alá dörgölhesse mennyivel okosabb nála. Hallotta, hogy Damien utána lépdel, és érezte, ahogy a fiú egy fegyelmezett mozdulattal a vállára ejti a kezét. A lány megfordult, és egyenesen a jegeskék szemekbe nézett.
  – Mit jelentsen az, hogy bebiztosítottad magad az Enigmánál? – kérdezte mohó kíváncsisággal és egyre növő idegességgel. Lolának kivételesen nem volt bűntudata, sőt, meglehetősen jól érezte magát, így még mindig mosolyogva mondta:
  – Ez azt jelenti, hogy sajnálatos módon még hosszú hónapokig, talán évekig fogunk együtt dolgozni – közölte ártatlan hangon, mire Damien felmordult.
  – Ezt értem, de mégis mit akarsz?
  – Elég sok mindent. Egy macskát, egy doktorit, egy normális társat... lássuk csak, mi van még? – húzogatta a száját. Damien arcára kiült a szokásos ingerlékenység, mire Lola megrázta a fejét. Most már tényleg abbahagyja az idegelését, hiszen még van ideje folytatni. – Ha ki mersz rúgatni, én is ugyanezt teszem veled. Azt fogom mondani apának, hogy megtámadtál – jelentette ki határozott, komoly hangon. Damiennek egy pillanatra elakadt a szava.
   – Nem mered – felelte, de maga is kételkedett ebben. A lány csúnyán átverte. Sosem hitte volna, hogy ilyen aljas és fondorlatos húzásra is képes lenne. Furcsa, de úgy érezte, Lola nagyot nőtt a szemében. Ennek a ravaszságnak talán még hasznát vehetnék... Miután megállapította, hogy megőrült, és kizavarta ezeket az idióta gondolatokat a fejéből, a lányra meredt, aki nemsokára folytatta tervének ecsetelését.
  – Talán sírok egy kicsit, talán megmutatom neki a felvételeket is – tűnődött el Lola. Nem volt benne biztos, hogy valóban megtenné, de egyelőre jó érzés volt fenyegetni Damient, kézben tartani az ügyet, irányítani. A nagy Damien Phillipset átejtette egy kamaszlány! Akár egy egész cikket is írna róla.
  – Blöffölsz – suttogta Damien kissé rekedt hangon. Remélte, hogy ezzel leleplezi Lolát, de ő egyáltalán nem mutatott hajlandóságot a feladásra, sőt, ugyanolyan eltökélt, elégedett tekintettel nézett a fiú szemeibe, mint azelőtt. A szürkéskék írisz hirtelen hátborzongatóan hasonlóvá tette Lolát az apjához. Mr. Tucker nem szokott szórakozni, gátlástalanul elvesz mindent, amire szüksége van, és nem érdekli, hogy ezzel kinek árt. Lola az ő lánya, az ő ivadéka, miért ne lenne ugyanilyen? Miért kéne neki könyörületesnek és igazságosnak lennie? Miért kéne követnie a tisztességes játék szabályait, amelyeket más sem tart be?
  – Próbáljuk ki – vágta rá, de tudta, hogy Damien nem tesz majd semmit. Ez az ügy túlságosan fontos ahhoz, hogy egy ilyen apró nézeteltérés miatt elszúrják. A fiú végül sarkon fordult, és elviharzott.

  Az eső szakadatlanul esett, talán ezzel is jelezve, hogy szomorú nap következett be a Tucker és a Donovan család életében. A temető fái melankolikus ingásba kezdtek, szinte a pap ritmikus szavainak ütemére mozogtak. Fekete esernyők hada lepte el az apró, szürke sírkövet körülvevő területet. Egyedül a pap nem védte magát az esőtől.
  Lola nem tudta, hogy el akar-e jönni, de az anyja győzködésére beadta a derekát. Utálta ezt a nyomott hangulatot, a sírást, és a képmutatást. Tuckerék nem azért voltak itt, mert ennyire szerették volna Ulrikot, persze ezalatt nem Lolát kell érteni, hanem azért, hogy a sajtót idevonzhassák, és ebből a halálesetből is hasznot húzhassanak. Undorító.
  Damien Mr. Tucker mögött állt, félig-meddig Lola mellett, és komor tekintettel figyelte, ahogy az urnát a földbe helyezik. Nem ismerte jól Ulrikot, de azt tudta, hogy mindig hasznos információkkal látta el őket, vidám volt, és a világ jobbá tétele neki nem csak egy érzelgős közhelyet jelentett. Miattuk halt meg, amiért nem voltak elég diszkrétek az ügyét illetően, amiért hagyták, hogy kifigyeljék. Persze tudta, hogy mekkora kockázatot vállal, de akkor sem érdemelte meg az ilyenfajta halált.
  Lenézett Lolára, és meglepte, amit látott. Azt hitte, ugyanúgy picsogni fog, mint a többi családtagja, hogy egy fekete szegélyű zsebkendővel fogja törölgetni az orrát, miközben azon ügyködik, hogy a mesterkélt sírástól ne folyjon le a szemfestéke, de Lola nem csinált ilyet. Csak merev tekintettel bámulta  az elefántcsontszínű edényt, amelyben a több boncoláson túlesett, meggyötört test porai feküdtek, remélhetőleg örökre. Az érzelmeknek nyoma sem volt az arcán, de nem tűnt tettetettnek ez a kifejezés.
  Miután búcsút vettek Ulriktól, Tuckerék váltottak pár előre kitervelt mondatot a hozzátartozókkal, aztán interjút adtak a tévének, Lola kivételével. Ő a kocsiban ült, várta, hogy végre hazajuthasson. Damien engedélyt kapott arra, hogy beülhessen mellé, és vigyázzon rá, Mr. Tucker ezt valami olyasmivel magyarázta, hogy nem akarja, hogy Lola is úgy járjon, mint Ulrik.
  – Helló, királylány! – köszönt, miután helyet foglalt a tágas limuzin egyik bőrülésén. Lola abbahagyta a körmeinek monoton tanulmányozását, és felnézett a fiúra. Hirtelen évekkel idősebbnek tűnt valós koránál. Az ajkán sötét, matt rúzs volt, a szemeit pedig egyáltalán nem hangsúlyozták, nem is kellett. A most világoskéken csillogó szemek hihetetlen komolyságot és lelki erőt mutattak, mintha egy tapasztalt, sokat megélt asszonnyal találta volna magát szemben. A ruhája elegáns volt, fekete, és a lehető legkonzervatívabb. A karját eltakarták az ujjak. Damien gyanította, hogy az általa okozott sérüléseket akarta így elrejteni, de az is lehet, hogy felkészült az időre.
  – Találtatok valamit? – kérdezte. Damien meglepődött, hogy a lány egyből a lényegre tért, és nem kezdett el zokogni, meg az érzéseiről beszélni, mint ahogy számított rá.
  – Igen. Grant lenyomta a torkán a papírt – mondta tárgyilagos hangon, de belül jóval zaklatottabb volt. – A papíron  egy találkozó időpontja szerepel, méghozzá Granttel. A gyilkosság valószínűsíthető időpontján – mondta. – Ez alapján behozhatjuk – tette hozzá. Lolának még lett volna pár kérdése, de nem tehette fel, mert a Tucker család nagyobbik része is megérkezett.
  Lola végig csendben volt, gondolkodott. Vajon jól tette, hogy átverte Damient? Végül is élvezte, tetszett neki, hogy felbosszanthatja a fiút, de... Ezenkívül vajon megérte? Tényleg folytatni akarja, vagy csak Damien miatt mondta, érezte? Vagy a kapcsolatok hiányoznának belőle? Lola sóhajtott egyet. Most már mindegy, nincs visszaút. Eljátszottad az utolsó esélyedet is. Gratulálok, kislány, megint nagyot alakítottál...