21. Jó hír?
Mr. Tucker leült a kanapéra, pontosan Lolával szemben. Az egész család összegyűlt a nappaliban, a tagok pedig várakozva, de nem túl izgatottan tekintettek egymásra, már hallani akarták az apa minden évben elmondott monológját, és a bécsi utazás tervét. Lolának az jutott eszébe, hogy legutóbb Ulrik temetésének idején voltak együtt, egy szobában.
Ann hideg ábrázattal bámult maga elé. Az egyetemi tanulmányai állítólag borzasztóan lekötötték, ebben azonban Lola nem hitt. A nővére sosem rajongott a családjáért, mindig is igyekezett kerülni őket, és erre kiváló ürügyet szolgált a felsőoktatásbeli teljesítményének javítása. Alec kevésbé ridegen, de még mindig tartózkodóan állt hozzá az ügyhöz.
– Nyilván senkinek sem okoz meglepetést, – kezdte Mr. Tucker, és végig nézett gyerekein és feleségén. – ha azt mondom, a mai napon a hagyományos karácsonyi utazásunkról fogok beszélni. Elsősorban szeretném kijelenteni, hogy bizonyos külső körülmények arra kényszerítenek, hogy magunkkal vigyük a személyzet egy részét, azaz a jelenleg biztonsági őrként funkcionáló, három alkalmazottat. – Mr. Tucker elhallgatott, és hagyta, hogy a család megeméssze az imént mondottakat.
– Apa, erre mégis mi szükség van? – kérdezte végül Ann. Lola kivételesen egyetértett a nővérével. Abban a három emberben benne volt az újonnan felvett Damien is. Már az is elég nagy probléma, hogy a fiú a közvetlen közelében dolgozik, és ezen kívül még az edzéseken is találkoznia kell vele, amiket egyébként teljesen átszerveztek, hiszen a munkabeosztása más feltételekkel jár már, mint azelőtt. Erre persze még az apja is keresztbe tesz neki azzal, hogy meginvitálja, sőt, őt ismerve, megparancsolja neki, hogy velük tartson egy felhőtlennek remélt utazásra.
– Ann, én egy fontos ember vagyok... – A lány nem hagyta befejezni a mondatot.
– Eddig nem voltál az?
– Igen, de mint mondtam, megváltoztak a körülmények – mondta a kelleténél hangosabban az apja, mire Ann azonnal lemondott a tiltakozásról szóló terveiről. Lola ugyanígy tett.
Régebben sem veszekedett a szüleivel, az apjával különösképpen nem, de most még inkább kerülte a konfliktusokat. Amikor az apjára nézett, előtörtek a kétségei, és eszébe jutottak a raktárépületben látott szörnyűségek. Néha észrevétlenül tolultak a szemébe a könnyek, és csak akkor eszmélt rá, hogy sír, mikor ezt a barátnői olyan diszkréten megemlítették neki. Nem akarta elhinni, hogy az apja benne lenne egy ilyen ügyben, de mégis meg van az esély rá.
Ezután megbeszélték a további fontos információkat. Lola csak félfüllel figyelt oda, a gondolatait inkább Damien foglalta le, és a már látott szenvedés, amely Bécsben várja őt. Az apja nyilvánvalóan majd értesíti a fiút a terveiről, és ő nem is fog ellenkezni, hiszen az egyébként igen jól fizető állása múlik rajta.
– Nem! – válaszolta Oscar halk, de vészjósló hangon. A megszokott vidámság eltűnt az arcáról, kis időre felfüggesztette a Damiennel való jó viszonyát. A tekintetét levette a fiúról, egy tollat kezdett el vizslatni.
– Nem értem, miért zavarna az, ha visszautasítanám – jelentette ki Damien, a hangjából csak úgy sugárzott a sértettség. Nem tiltakozott nyíltan Oscar döntése ellen, de a kérdéseiben egyértelműen megkérdőjelezte főnöke helyes megítélését.
– Több okból is. Először is, nem hagyhatunk ki egy ilyen lehetőséget. Sokkal jobban beleáshatjátok magatokat az ügyeibe, úgy, hogy még feltűnő sem lesz – magyarázta.
– Egy utazás alatt? – hitetlenkedett Damien.
– Tucker gyakorlatias ember. Ha figyelnéd a bejövő adatokat, akkor tudnád, hogy az évnek ezen a szakán több külföldi üzletet is kötött, mármint a nyilvánosság elől elrejtve. Egyébként erről megerősítést nyerhetsz Lolától. Hidd el, igazolni fogja a gyanúnkat.
– Ennyi? Nem haladunk túl gyorsan ezzel az üggyel, nem hiszem, hogy a mi kis üdülésünk felgyorsítaná a folyamatot, ráadásul nem nyernénk vele sokat – mondta, aztán felállt. Nem akart elmenni, csupán fárasztotta a tétlenség. Oscar figyelte, ahogy Damien párszor végigsétál az irodában, aztán nekidől a falnak.
– Nem, képzeld el, nem csak erről van szó. Lola kiképzésében is nagy lépést tehetnénk, és azt sem mondhatom, hogy nem szorulna védelemre.
– Az apja emberei csak nem fogják megölni – csattant fel Damien. Oscar gyakran hangoztatta, hogy Lola nincs biztonságban, hiszen nekik dolgozik. A fiú nem értett ezzel egyet, hiszen bármilyen elvetemült is ez a Tucker, nem öletné meg a saját lányát, és nem is sodorná nagyobb veszélybe. Igaz, ez kissé meredeken hangzott, de Damien félig-meddig hitt ebben.
– Ezt nem tudhatod.
– Egyáltalán nem teszed kellemesebbé az utazás gondolatát azzal, hogy közlöd velem, végig Lolát kell majd pesztrálnom – jegyezte meg Damien.
– Csak meg kell védened, a kettő nem ugyanaz. És te is pontosan tudod, hogy jelenleg nagyon labilis lehet az idegállapota. – Oscar hangja élesebb lett, kezdett egyre mérgesebb lenni.
– Jaj, szegény! Nehogy véletlenül megsérüljön a kis lelkecskéje – szólt gúnyosan Damien. Érzéketlen lett volna? Nem bánta.
– Nem kellett volna beengedned a raktárba. Túl sok volt neki – közölte a tényeket Oscar. A férfi haragudott a fiúra. Rábízta egy emberük életét, biztonságát és tanítását, de Damien felelőtlenül cselekedett, mikor hagyta, hogy Lola meglássa a raktárépületben történt mészárlás nyomait. És még a segítségét is kérte! Csalódott benne, nem hitte, hogy ilyen szenvtelen ezzel a lánnyal kapcsolatban.
– Tényleg? És nekem nem volt sok, mikor tizennégy évesen elküldtetek egy éles bevetésre? – kérdezte idegesen Damien, miközben ellökte magát a faltól.
– Ezt egy szóval sem állítottam – felelte higgadtan Oscar. – Látom, hogy nehezedre esik elviselni őt, bár ennek okát igazán nem látom, de nem is feladatom kideríteni. Viszont értsd meg, nem bízhatom másra! A te csapatodé az ügy, ti vagytok a legeredményesebb osztagunk, és csak te tudod úgy ki tanítaná, ahogy kell. Oldd meg a személyes problémáidat egyedül!
– És, ha nem vállalom? Ha visszautasítom az utazást, és az egész megbízást? – érdeklődött Damien. Egy pillanatra tényleg eljátszadozott a gondolattal, hogy dobja az egész ügyet, és ezzel együtt megszabadul Lolától is.
– Akkor nem csak Tuckeréktől repülsz, hanem az Enigmából is – válaszolta Oscar.
– Szóval Damiennel mész Bécsbe? Egy egész hétre? – kérdezett vissza kissé vontatottan Edvin. Lola egy mélyet sóhajtott, majd elismételte az imént mondottakat, annyi helyesbítéssel, hogy nem konkrétan Damiennel megy, hanem a családjával.
– De Damien is ott lesz – jelezte az egyértelmű tényt. Lola bólintott. – Értem – vont vállat Edvin, aztán visszatért a szendvicséhez, amit Loláék konyhájában fogyasztott. Amióta a lány bemutatta Alecéknek, gyakran találkoztak ott.
Lola nyugtázta a higgadt, nemtörődöm választ, nem is számított másra. Edvin túlságosan kedves és megértő ahhoz, hogy alaptalan féltékenységi rohamot produkáljon, ezzel az első veszekedésüket gerjesztve a kapcsolatuk során.
– Ha megtudom, hogy ráhajtottál a pasimra... – Cara szemei szinte villámokat szórtak. Meglepetésszerűen támadt, Lola gyanútlanul sétált a Központ egyik folyosóján, mikor a szőke lány hirtelen előtűnt, és minden érintés nélkül a falnak kényszerítette. Tökéletesen manikűrözött kezével heves mozdulatokat tett.
Lola teljesen értelmetlennek tartotta a fenyegetést, esze ágában sem volt, hogy bármit is kezdjen Damiennel. Cara valamiféle fura téveszmével éli a mindennapjait, miszerint ő az ellenfele. Nevetséges, de mit lehet tenni? Lola nem strapálta magát az ellenkezéssel, inkább választotta a nehezebbik utat.
– És, ha nem tudod meg? – mosolyodott el szemtelenül.
– Ez most fenyegetés volt? – kérdezte, mire Lola megvonta a vállát.
– Csak egy felvetés.
– Te kis ribanc... – morogta Cara, aztán megfordult, és elviharzott.
Lola séta közben az ajkát harapdálta. A hatalmas házban csend honolt, ami teljesen érthető volt, hiszen már hajnali három körül járt az idő. A lány felébredt a nyugtalan álomból, és meglepő késztetést érzett arra, hogy tegyen valamit. Jobb híján járkálni kezdett a nagyméretű helyiségben, miközben próbált nem odafigyelni a fejében nyüzsgő gondolatok ezreire.
A bejelentés óta egyszer beszélt Damiennel, de az is egy velős párbeszéd volt, amikor az edzések rövid felfüggesztését vitatták meg. A házban többször is látta már, de az apja általában lefoglalja. A következő héten indultak Bécsbe, és ő egyre jobban izgult, vagy inkább idegeskedett.
Az Enigma-beli ügyekkel egyelőre semmi sem történt, legalábbis olyan érdemleges dolog, amely Lolát is érintette volna. A helyszíni anyagok vizsgálata már befejeződött, de az utazásra való tekintettel Oscar Mináékra bízta az ezekkel való munkát.
Ezenkívül Lola az utazás utáni hétre volt hivatalos az Enigma egyik pszichológusához. A főnöke ragaszkodott ahhoz, hogy tegyen egy látogatást hozzá, teljesen biztos volt benne, hogy Lolát nagyon megrázta az eset. Ez részben igaz is volt. Tisztában volt vele, hogy nem voltak teljesen ártatlan emberek, de mégis éltek, családdal, célokkal, álmokkal rendelkeztek. Könyörtelenül meggyilkolták őket.
Remek... Már megint kezded – ingatta a fejét Lola, aztán megtörölte a szemét. Az elmúlt időben még többet sírt, mint azelőtt. Zavarta, hogy nem képes meghatározni és szabályozni az érzéseit, meg azok megnyilvánulásait. Mélyeket lélegzett, remélve, hogy lenyugszik, de egyelőre nem tapasztalt ilyesféle pozitív változásokat.
– A fenébe is! – dőlt hátra az ágyán, majd engedte, hogy a könnyek utat törjenek maguknak.
Egész éjjel sírt, de csak halkan, nehogy valaki észrevegye. Igaz, ez akkor is esélytelen lett volna, ha hangosabban bőg, mint egy hisztis hároméves, hiszen Ann és Alec szobája méterekkel arrébb volt az övénél.
Damien mégis mit gondolna, ha így látna? – kérdezte magától, és máris maga előtt látta a fiú szánakozó, fintorgó arcát, és hallotta a gúnyos hangot. És mit szólna Edvin? – töprengett Lola. Egyértelműen átölelné, simogatná a haját, és közben megnyugtatóan beszélne hozzá, ezután pedig felajánlaná az önzetlen segítségét, és kifejezné mély egyetértését a bátyjával, miszerint pszichológushoz kéne járnia.
Igazából sosem akart dilidokihoz menni, de jelenleg úgy érezte, talán tényleg szükséges ahhoz, hogy megértse saját magát, és túl legyen ezen, és a még előtte álló eseteken. Az apjával kapcsolatban sem ártana tisztáznia az érzéseit. Abban reménykedett, hogy egy szakember ebben is segíthetne neki. Ezt közölte is Oscarral, aki megdicsérte a józan gondolkodásáért.
Végül fáradtan, de kissé megkönnyebbülten felkelt, és mint általában, lement a konyhába. Nagy meglepetésére Damiennel találta szemben magát, aki kissé korán ért be a munkahelyére, így Rosa meginvitálta őt egy teára.
– Jó reggelt hercegnő! – köszöntötte a fiú teljesen normális hangnemben. Csak nem akar Rosa előtt bunkózni – gondolta Lola, aztán helyet foglalt az asztalnál. Rosa készített neki egy kávét, utána elsietett a dolgára.
– Mi a gond? – kérdezte kis habozás után. Nem volt túl jó megfigyelő, de a lány vörös szemeit még ő is észrevette. Lola felvonta a szemöldökét, az arcán teljes nyugalom látszott. Mégse mutathatta meg neki, hogy rosszul érzi magát.
– Semmi – felelte, majd belekortyolt a teájába.
– Rendben. Ugye tudod, hogy pontos értékelést kapok a pszichológusodtól? – kérdezte. Lola bólintott.
– Ha onnan úgyis mindent megtudsz, felesleges megkérdezned – mondta, majd felállt és elsétált.
Ann hideg ábrázattal bámult maga elé. Az egyetemi tanulmányai állítólag borzasztóan lekötötték, ebben azonban Lola nem hitt. A nővére sosem rajongott a családjáért, mindig is igyekezett kerülni őket, és erre kiváló ürügyet szolgált a felsőoktatásbeli teljesítményének javítása. Alec kevésbé ridegen, de még mindig tartózkodóan állt hozzá az ügyhöz.
– Nyilván senkinek sem okoz meglepetést, – kezdte Mr. Tucker, és végig nézett gyerekein és feleségén. – ha azt mondom, a mai napon a hagyományos karácsonyi utazásunkról fogok beszélni. Elsősorban szeretném kijelenteni, hogy bizonyos külső körülmények arra kényszerítenek, hogy magunkkal vigyük a személyzet egy részét, azaz a jelenleg biztonsági őrként funkcionáló, három alkalmazottat. – Mr. Tucker elhallgatott, és hagyta, hogy a család megeméssze az imént mondottakat.
– Apa, erre mégis mi szükség van? – kérdezte végül Ann. Lola kivételesen egyetértett a nővérével. Abban a három emberben benne volt az újonnan felvett Damien is. Már az is elég nagy probléma, hogy a fiú a közvetlen közelében dolgozik, és ezen kívül még az edzéseken is találkoznia kell vele, amiket egyébként teljesen átszerveztek, hiszen a munkabeosztása más feltételekkel jár már, mint azelőtt. Erre persze még az apja is keresztbe tesz neki azzal, hogy meginvitálja, sőt, őt ismerve, megparancsolja neki, hogy velük tartson egy felhőtlennek remélt utazásra.
– Ann, én egy fontos ember vagyok... – A lány nem hagyta befejezni a mondatot.
– Eddig nem voltál az?
– Igen, de mint mondtam, megváltoztak a körülmények – mondta a kelleténél hangosabban az apja, mire Ann azonnal lemondott a tiltakozásról szóló terveiről. Lola ugyanígy tett.
Régebben sem veszekedett a szüleivel, az apjával különösképpen nem, de most még inkább kerülte a konfliktusokat. Amikor az apjára nézett, előtörtek a kétségei, és eszébe jutottak a raktárépületben látott szörnyűségek. Néha észrevétlenül tolultak a szemébe a könnyek, és csak akkor eszmélt rá, hogy sír, mikor ezt a barátnői olyan diszkréten megemlítették neki. Nem akarta elhinni, hogy az apja benne lenne egy ilyen ügyben, de mégis meg van az esély rá.
Ezután megbeszélték a további fontos információkat. Lola csak félfüllel figyelt oda, a gondolatait inkább Damien foglalta le, és a már látott szenvedés, amely Bécsben várja őt. Az apja nyilvánvalóan majd értesíti a fiút a terveiről, és ő nem is fog ellenkezni, hiszen az egyébként igen jól fizető állása múlik rajta.
– Nem! – válaszolta Oscar halk, de vészjósló hangon. A megszokott vidámság eltűnt az arcáról, kis időre felfüggesztette a Damiennel való jó viszonyát. A tekintetét levette a fiúról, egy tollat kezdett el vizslatni.
– Nem értem, miért zavarna az, ha visszautasítanám – jelentette ki Damien, a hangjából csak úgy sugárzott a sértettség. Nem tiltakozott nyíltan Oscar döntése ellen, de a kérdéseiben egyértelműen megkérdőjelezte főnöke helyes megítélését.
– Több okból is. Először is, nem hagyhatunk ki egy ilyen lehetőséget. Sokkal jobban beleáshatjátok magatokat az ügyeibe, úgy, hogy még feltűnő sem lesz – magyarázta.
– Egy utazás alatt? – hitetlenkedett Damien.
– Tucker gyakorlatias ember. Ha figyelnéd a bejövő adatokat, akkor tudnád, hogy az évnek ezen a szakán több külföldi üzletet is kötött, mármint a nyilvánosság elől elrejtve. Egyébként erről megerősítést nyerhetsz Lolától. Hidd el, igazolni fogja a gyanúnkat.
– Ennyi? Nem haladunk túl gyorsan ezzel az üggyel, nem hiszem, hogy a mi kis üdülésünk felgyorsítaná a folyamatot, ráadásul nem nyernénk vele sokat – mondta, aztán felállt. Nem akart elmenni, csupán fárasztotta a tétlenség. Oscar figyelte, ahogy Damien párszor végigsétál az irodában, aztán nekidől a falnak.
– Nem, képzeld el, nem csak erről van szó. Lola kiképzésében is nagy lépést tehetnénk, és azt sem mondhatom, hogy nem szorulna védelemre.
– Az apja emberei csak nem fogják megölni – csattant fel Damien. Oscar gyakran hangoztatta, hogy Lola nincs biztonságban, hiszen nekik dolgozik. A fiú nem értett ezzel egyet, hiszen bármilyen elvetemült is ez a Tucker, nem öletné meg a saját lányát, és nem is sodorná nagyobb veszélybe. Igaz, ez kissé meredeken hangzott, de Damien félig-meddig hitt ebben.
– Ezt nem tudhatod.
– Egyáltalán nem teszed kellemesebbé az utazás gondolatát azzal, hogy közlöd velem, végig Lolát kell majd pesztrálnom – jegyezte meg Damien.
– Csak meg kell védened, a kettő nem ugyanaz. És te is pontosan tudod, hogy jelenleg nagyon labilis lehet az idegállapota. – Oscar hangja élesebb lett, kezdett egyre mérgesebb lenni.
– Jaj, szegény! Nehogy véletlenül megsérüljön a kis lelkecskéje – szólt gúnyosan Damien. Érzéketlen lett volna? Nem bánta.
– Nem kellett volna beengedned a raktárba. Túl sok volt neki – közölte a tényeket Oscar. A férfi haragudott a fiúra. Rábízta egy emberük életét, biztonságát és tanítását, de Damien felelőtlenül cselekedett, mikor hagyta, hogy Lola meglássa a raktárépületben történt mészárlás nyomait. És még a segítségét is kérte! Csalódott benne, nem hitte, hogy ilyen szenvtelen ezzel a lánnyal kapcsolatban.
– Tényleg? És nekem nem volt sok, mikor tizennégy évesen elküldtetek egy éles bevetésre? – kérdezte idegesen Damien, miközben ellökte magát a faltól.
– Ezt egy szóval sem állítottam – felelte higgadtan Oscar. – Látom, hogy nehezedre esik elviselni őt, bár ennek okát igazán nem látom, de nem is feladatom kideríteni. Viszont értsd meg, nem bízhatom másra! A te csapatodé az ügy, ti vagytok a legeredményesebb osztagunk, és csak te tudod úgy ki tanítaná, ahogy kell. Oldd meg a személyes problémáidat egyedül!
– És, ha nem vállalom? Ha visszautasítom az utazást, és az egész megbízást? – érdeklődött Damien. Egy pillanatra tényleg eljátszadozott a gondolattal, hogy dobja az egész ügyet, és ezzel együtt megszabadul Lolától is.
– Akkor nem csak Tuckeréktől repülsz, hanem az Enigmából is – válaszolta Oscar.
– Szóval Damiennel mész Bécsbe? Egy egész hétre? – kérdezett vissza kissé vontatottan Edvin. Lola egy mélyet sóhajtott, majd elismételte az imént mondottakat, annyi helyesbítéssel, hogy nem konkrétan Damiennel megy, hanem a családjával.
– De Damien is ott lesz – jelezte az egyértelmű tényt. Lola bólintott. – Értem – vont vállat Edvin, aztán visszatért a szendvicséhez, amit Loláék konyhájában fogyasztott. Amióta a lány bemutatta Alecéknek, gyakran találkoztak ott.
Lola nyugtázta a higgadt, nemtörődöm választ, nem is számított másra. Edvin túlságosan kedves és megértő ahhoz, hogy alaptalan féltékenységi rohamot produkáljon, ezzel az első veszekedésüket gerjesztve a kapcsolatuk során.
– Ha megtudom, hogy ráhajtottál a pasimra... – Cara szemei szinte villámokat szórtak. Meglepetésszerűen támadt, Lola gyanútlanul sétált a Központ egyik folyosóján, mikor a szőke lány hirtelen előtűnt, és minden érintés nélkül a falnak kényszerítette. Tökéletesen manikűrözött kezével heves mozdulatokat tett.
Lola teljesen értelmetlennek tartotta a fenyegetést, esze ágában sem volt, hogy bármit is kezdjen Damiennel. Cara valamiféle fura téveszmével éli a mindennapjait, miszerint ő az ellenfele. Nevetséges, de mit lehet tenni? Lola nem strapálta magát az ellenkezéssel, inkább választotta a nehezebbik utat.
– És, ha nem tudod meg? – mosolyodott el szemtelenül.
– Ez most fenyegetés volt? – kérdezte, mire Lola megvonta a vállát.
– Csak egy felvetés.
– Te kis ribanc... – morogta Cara, aztán megfordult, és elviharzott.
Lola séta közben az ajkát harapdálta. A hatalmas házban csend honolt, ami teljesen érthető volt, hiszen már hajnali három körül járt az idő. A lány felébredt a nyugtalan álomból, és meglepő késztetést érzett arra, hogy tegyen valamit. Jobb híján járkálni kezdett a nagyméretű helyiségben, miközben próbált nem odafigyelni a fejében nyüzsgő gondolatok ezreire.
A bejelentés óta egyszer beszélt Damiennel, de az is egy velős párbeszéd volt, amikor az edzések rövid felfüggesztését vitatták meg. A házban többször is látta már, de az apja általában lefoglalja. A következő héten indultak Bécsbe, és ő egyre jobban izgult, vagy inkább idegeskedett.
Az Enigma-beli ügyekkel egyelőre semmi sem történt, legalábbis olyan érdemleges dolog, amely Lolát is érintette volna. A helyszíni anyagok vizsgálata már befejeződött, de az utazásra való tekintettel Oscar Mináékra bízta az ezekkel való munkát.
Ezenkívül Lola az utazás utáni hétre volt hivatalos az Enigma egyik pszichológusához. A főnöke ragaszkodott ahhoz, hogy tegyen egy látogatást hozzá, teljesen biztos volt benne, hogy Lolát nagyon megrázta az eset. Ez részben igaz is volt. Tisztában volt vele, hogy nem voltak teljesen ártatlan emberek, de mégis éltek, családdal, célokkal, álmokkal rendelkeztek. Könyörtelenül meggyilkolták őket.
Remek... Már megint kezded – ingatta a fejét Lola, aztán megtörölte a szemét. Az elmúlt időben még többet sírt, mint azelőtt. Zavarta, hogy nem képes meghatározni és szabályozni az érzéseit, meg azok megnyilvánulásait. Mélyeket lélegzett, remélve, hogy lenyugszik, de egyelőre nem tapasztalt ilyesféle pozitív változásokat.
– A fenébe is! – dőlt hátra az ágyán, majd engedte, hogy a könnyek utat törjenek maguknak.
Egész éjjel sírt, de csak halkan, nehogy valaki észrevegye. Igaz, ez akkor is esélytelen lett volna, ha hangosabban bőg, mint egy hisztis hároméves, hiszen Ann és Alec szobája méterekkel arrébb volt az övénél.
Damien mégis mit gondolna, ha így látna? – kérdezte magától, és máris maga előtt látta a fiú szánakozó, fintorgó arcát, és hallotta a gúnyos hangot. És mit szólna Edvin? – töprengett Lola. Egyértelműen átölelné, simogatná a haját, és közben megnyugtatóan beszélne hozzá, ezután pedig felajánlaná az önzetlen segítségét, és kifejezné mély egyetértését a bátyjával, miszerint pszichológushoz kéne járnia.
Igazából sosem akart dilidokihoz menni, de jelenleg úgy érezte, talán tényleg szükséges ahhoz, hogy megértse saját magát, és túl legyen ezen, és a még előtte álló eseteken. Az apjával kapcsolatban sem ártana tisztáznia az érzéseit. Abban reménykedett, hogy egy szakember ebben is segíthetne neki. Ezt közölte is Oscarral, aki megdicsérte a józan gondolkodásáért.
Végül fáradtan, de kissé megkönnyebbülten felkelt, és mint általában, lement a konyhába. Nagy meglepetésére Damiennel találta szemben magát, aki kissé korán ért be a munkahelyére, így Rosa meginvitálta őt egy teára.
– Jó reggelt hercegnő! – köszöntötte a fiú teljesen normális hangnemben. Csak nem akar Rosa előtt bunkózni – gondolta Lola, aztán helyet foglalt az asztalnál. Rosa készített neki egy kávét, utána elsietett a dolgára.
– Mi a gond? – kérdezte kis habozás után. Nem volt túl jó megfigyelő, de a lány vörös szemeit még ő is észrevette. Lola felvonta a szemöldökét, az arcán teljes nyugalom látszott. Mégse mutathatta meg neki, hogy rosszul érzi magát.
– Semmi – felelte, majd belekortyolt a teájába.
– Rendben. Ugye tudod, hogy pontos értékelést kapok a pszichológusodtól? – kérdezte. Lola bólintott.
– Ha onnan úgyis mindent megtudsz, felesleges megkérdezned – mondta, majd felállt és elsétált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése