Sziasztok!
Megint egy rövid résszel jöttem, és sajnos azt kell, hogy mondjam, a következő részek sem lesznek más hosszúságúak. Remélem, hogy tetszeni fog! Jó olvasást!
Megint egy rövid résszel jöttem, és sajnos azt kell, hogy mondjam, a következő részek sem lesznek más hosszúságúak. Remélem, hogy tetszeni fog! Jó olvasást!
19. Egy kis közjáték
A francba, a francba, a francba! – Lola kirohant az irodaépület ajtaján, majd fogott egy taxit. Még mindig izzadt volt a kemény edzéstől, igaz, aznap Damien kijelentette, hogy már csak pár hétig folytatják ezt a feszített tempót, mert a szellemi és a mentális felkészültséget is meg kell teremteniük, amelyben már a csapat többi tagja is részt fog venni. Megkérte a taxist, hogy siessen, és ha lehet, kerülje a főutakat.
Aznapra Minával beszélt meg találkozót, méghozzá egy félórával korábbi időpontra, viszont nem számolt azzal, hogy Damien még beszélni akar vele bizonyos eredményekről. Aznap szállították át Ulrik holttestét, és vizsgálni kezdték. Egyelőre semmit sem találtak.
Már a lépcsőn loholt fel, gondolván, Mina már a szobájában várja, mikor ismerős hangokra lett figyelmes. Barátnője vidám nevetése szinte visszhangzott az üres, fellengzős képekkel teli folyosón. Lola a homlokát ráncolta, majd elindult felkutatni őt.
Mina nemsokára már láthatóvá vált, ahogy a mellette álló, magas fiú is, akiben Lola saját bátyját ismerte fel. Feltűnően vidámak és felszabadultak voltak. A lány ezt nem tartotta gyanúsnak, hiszen Mina többnyire közvetlen, és Alec-kel is könnyű mély beszélgetésekbe elegyedni, viszont az szemet szúrt neki, hogy éppen a fiú szobája felől közeledtek.
– Sziasztok! – mosolygott Lola, miközben félredöntött fejjel vizsgálta a két meglepődött arcot. Zavartan visszaköszöntek, majd láthatóan arrébb húzódtak egymástól. – Bocs, hogy késtem, de ... mindegy – rázta meg a fejét Lola. Mina így is értette, hogy Damien tartóztatta föl, Alec pedig nem kérdezősködött. Lola gyakran hálát adott már azért, hogy a bátyjából teljes mértékben hiányzik a kíváncsiság.
– Semmi gond! Mi csak... éppen... – motyogta Mina. Lola szándékosan nem árulta el a megvető értetlenséget, amelyet hirtelen érezni kezdett. A barátnője kiskora óta tanulja, hogyan olvasson mások arcából, hogyan ismerje fel a hazugságot, de ő maga nem képes elrejteni egy ilyen apróságot? Az is előfordulhat, hogy csak a mindennapi életben való használata nem megy neki.
– Igen, szóval... – segítette ki Alec. Lola visszafojtott egy unott sóhajt.
– Megmutatta a bélyeggyűjteményét – nyögte be hirtelen Mina. Ez most teljesen komoly? – harapott az ajkába Lola, miközben a fájdalmas grimasz egy pillanatra kiült az arcára. Elhatározta, hogy most már lebuktatja őket, vagy legalábbis rövidre zárja a beszélgetést, mert még egy ilyen kínosan béna hazugságot nem bírt volna ki.
– Tényleg, Alec? Tényleg? – kérdezte alig leplezett gúnnyal. – Majd egyszer nekem is megmutathatnád – mondta, aztán Mina felé fordult. – Lemegyünk?
– Öhm, bocsi, de nekem már mennem kell... Még van némi gondom a munkámmal kapcsolatban – célozgatott kissé homályosan. Lola bólintott, de kicsit becsapva érezte magát. Mintha Mina csak a bátyja miatt jött volna ide az ő ürügyén. Az viszont igaz, hogy ő késett... A lány elment, Lola pedig hagyta, hogy Alec néhány másodperces késéssel kövesse. Nem leskelődött utánuk, szinte biztosan tudta, mi történt ott, csak azt nem értette, hogy minek ez a nagy titkolózás.
– Oké, hugi, mit akarsz? – kérdezte Alec, miközben vontatott léptekkel sétált le az emeletről. Lola a szokásos, fásult izgatottságával invitálta a bátyját a nappaliba, amit az érintett fél közömbösen fogadott. Éppen azon gondolkodott, hogy fiatalabbik testvérénél milyen gyakori az ambivalens viselkedés, mikor belépett az elegánsan bútorozott helyiségbe.
– Alec, Rosa, bemutatom nektek Edvint – állt fel Lola, miközben magával ráncigálta a vékony, szőke srácot. Az ismerkedési gesztus második fele elmaradt, ugyanis a fiú már hallomásból tudta, hogy ők kicsodák. – Edvin a barátom – részletezte egyszerűen, mert látta, hogy egyikőjük sem érti a találka okát. Edvin örömmel nyújtott kezet, és tartotta szóval őket.
Lola elmesélt egy nem túl romantikus, és persze kitalált történetet az első találkozásukról, na meg arról, hogy mennyire tartja komolynak a kapcsolatukat. Edvin meglepően sok mindent megtudott kettejük viszonyáról, így igazán hálás lehetett a meghívásért. Alec kissé nyersen viselkedett, de ez nem feltétlenül az ellenszenvnek volt köszönhető, inkább a megjátszott testvéri aggodalomnak. Elgondolkodott azon, hogy Lola talán csak vissza akar vágni a Minás dologért, de nem tartotta ilyen elvetemültnek a húgát, és egyébként is látszott rajtuk, hogy valóban jól érzik magukat egymással.
Rosa sajnos hamar elhagyta a helyszínt, ugyanis Ann átvágott a nappalin, és egy hideg megjegyzéssel elüldözte onnan az alkalmazottat. Lola inkább nem keveredett heves vitába a nővérével, bár szívesen a fejéhez vágott volna néhány sértést. Edvin nem szólt semmit a modortalan lány láttán, és ezt a barátnője egy hálás pillantással jutalmazta.
Miután Alecet elszólította valami sürgős ügy, Edvin még ott maradt. Lolának volt egy olyan ingatag sejtése, hogy ez a hirtelen közbejött találka éppen Minával történik, de ezt nem tette szóvá. Edvinnel általában nem pletykálkodtak, inkább a hétköznapi dolgokról beszélgettek. A nézeteltéréseiket könnyen megoldották, főleg a fiú jó természetének köszönhetően.
Lola estefelé felhívta Edvint a szobájába. Semmiféle hátsószándéka nem volt, sőt, remélte, hogy a fiúnak sincsenek téves elképzelései, csak kellemesebbnek tartotta volna a társalgás folytatását egy zártabb, meghittebb helyen. Kicsit zavarba jött, mikor benyitottak, hiszen a szobája olyan volt, mint egy kislányé. Alapvetően szerette, és kényelmesnek találta, de Edvin előtt szégyellte.
– Hm – motyogta Edvin, miközben leült az egyik fehér székre. Lola az ajkát harapdálva figyelte a fiú arcát.
– Tudom, tudom. Kislányos, elcsépelt és unalmas – szólalt meg hirtelen.
– Mi? – fordult felé Edvin. Látszott rajta, hogy úgy tett, mintha nem is figyelt volna, pedig Lola minden egyes szavát megértette. – Engem rád emlékeztet. Egyedi, kifinomult és érdekes – sorolta, aztán a sűrűn pislogó lányra nézett.
– Ez komoly? Honnan szeded ezeket a szövegeket? – kérdezte Lola, hogy még véletlenül se alakuljon ki kettejük között romantikus hangulat. Sajnos nem járt sikerrel, mert Edvin alapjában véve értett a lányok elbűvöléséhez.
A Darling népes, fekete ruhába öltözött személyzete már egy ideje lélekszakadva dolgozott. Azon az estén nem zajlott semmilyen zártkörű rendezvény, amelyre csak az elit elitje juthatott be, csak egy átlagos munkanapnak számított volna, ha nem kapnak fülest a tulajdonos látogatásáról. Ennek köszönhetően a vendégek csak elégedettek lehettek a kiszolgálással, minőségi zenét hallgathattak. A kicsit is ittasnak látszó személyeket kitüntetett figyelemmel jutalmazták, és amint kezdett elfajulni a dolog, a biztonsági őrök azonnal közbeléptek.
Mr. Tucker egyáltalán nem illett a gazdag fiatalokkal teli szórakozóhely zsúfolt termeibe. Vadonatúj öltönyt viselt, amelyben tökéletes úriember látszatát keltette. Mögötte, körülbelül három lépéssel lemaradva két, hasonlóan elegánsan öltözött férfi sétált, komor tekintetükkel utat nyitottak a főnökük számára. Ruben a klub egyik sarkában pihent meg, onnan figyelte a tolongó,vonagló testeket, és a rájuk ügyelő személyzetet.
A figyelmét egyértelműen egy huszonéves fiú keltette fel, aki egyenes háttal állt az ajtóban. Amióta itt volt, egyszer sem kért szünetet. Kötelességtudónak látszott, de ezt a kinézetéből nem ítélhette meg. Észrevette, hogy nézi, gyanakvó tekintettel méregette ő is Mr. Tuckert, de továbbra sem hagyta el a helyét.
Miért bámul? Talán... – Alig merült fel benne a gondolat, Damien azonnal elhessegette. Lola nem árulná el őket, túl sok mindenki van benne, és neki is baja eshet. Ha nem is az irányukban feltüntetett tisztelet, de az önnönmaga iránt érzett szeretet mindenképpen megállítaná. Akkor mégis miért figyeli őt Mr. Tucker? Lehet, hogy máshonnan jött rá? Megannyi forrása lehet, akik bárhová követhetik Damient.
George, az egyik kollégája, intett neki. Damien a szemével megkereste a veszélyforrást, majd kikerülve a hevesen pattogó lányok csapatait a közelébe férkőzött. A magas, nagy izomtömeggel rendelkező férfi éppen egy agyonsminkelt lányt követett, aki felháborodottan káromkodott. Érdekes, hogy milyen hétköznapi konfliktusok adódnak egy ilyen kiváltságos emberekkel teli helyen. Miután ezt Damien megállapította, a férfi elé ugrott. A hangszálait nem kímélve, unott kiabálással hívta fel a figyelmét az erősen ajánlott távozásra, majd, tudva, hogy ez úgysem válik be, határozott mozdulatokkal kivezette a bajkeverőt a klubból.
Mr. Tucker átható, kék szemei mindent láttak. Eleinte a közömbösség álarcát tartotta magán, hogy az embereinek sejtése se lehessen a terveit illetően, majd egy majdhogynem büszke mosolyt ejtett meg.
– Duncan! – hívta magához a sötét hajú testőrt. A férfi figyelmesen hallgatta Ruben halk szavait, majd céltudatosan indult Damien felé. Szenvedélyes lendülettel esett neki a nála jó másfél fejjel alacsonyabb fiúnak, de az csak félreugrott előle.
Damien nem tudta eldönteni, hogy ez egy előre eltervezett akció volt-e, vagy Mr. Tucker spontán ötlete, de abban megingathatatlannak érezte magát, hogy ő szította. Ennek ellenére nem keveredett verekedésbe azzal a taggal, hiszen nem csak a munkája és a saját élete, hanem az Enigma ügyének a sikere is rajta múlott, legalábbis ő ezt gondolta. Ügyesen kitért a hatalmas öklök elől, hajolt és védett, de nem ütött.
Ruben elégedetten figyelte, majd felállt. Az egyik alkalmazott aggódva figyelmeztette, hogy nem tanácsos odamennie, de Mr. Tucker lerázta magáról a kéretlen megjegyzést, aztán lassú léptekkel közeledett a harc színtere felé. A táncolók észrevették a küzdelmet, és elegendő helyet biztosítottak a résztvevőknek a csata kényelmes folytatására.
Rendkívül nagy szakértelemmel vizsgálta a kidobó emberként is funkcionáló fiatalt, és minden hárított csapással egyre biztosabb lett kezdeti elhatározásában. Olyan öt perc múltán leállította Duncant, aki abban a pillanatban visszasétált munkaadója háta mögé. Damien megigazította az öltözékét. Kifárasztotta a sok fürge védés. Mennyivel könnyebb lett volna, ha kiüti!
– Mr. Tucker – biccentett. Nem mentegetőzött, nem lett volna értelme.
– Hogy is hívják? Talán Damien? Damien Phillips? – kérdezte, de tudta a választ. A fiú bólintott. – Hétfőn jöjjön az irodámba – utasította, majd elhagyta a Darling területét.
Aznapra Minával beszélt meg találkozót, méghozzá egy félórával korábbi időpontra, viszont nem számolt azzal, hogy Damien még beszélni akar vele bizonyos eredményekről. Aznap szállították át Ulrik holttestét, és vizsgálni kezdték. Egyelőre semmit sem találtak.
Már a lépcsőn loholt fel, gondolván, Mina már a szobájában várja, mikor ismerős hangokra lett figyelmes. Barátnője vidám nevetése szinte visszhangzott az üres, fellengzős képekkel teli folyosón. Lola a homlokát ráncolta, majd elindult felkutatni őt.
Mina nemsokára már láthatóvá vált, ahogy a mellette álló, magas fiú is, akiben Lola saját bátyját ismerte fel. Feltűnően vidámak és felszabadultak voltak. A lány ezt nem tartotta gyanúsnak, hiszen Mina többnyire közvetlen, és Alec-kel is könnyű mély beszélgetésekbe elegyedni, viszont az szemet szúrt neki, hogy éppen a fiú szobája felől közeledtek.
– Sziasztok! – mosolygott Lola, miközben félredöntött fejjel vizsgálta a két meglepődött arcot. Zavartan visszaköszöntek, majd láthatóan arrébb húzódtak egymástól. – Bocs, hogy késtem, de ... mindegy – rázta meg a fejét Lola. Mina így is értette, hogy Damien tartóztatta föl, Alec pedig nem kérdezősködött. Lola gyakran hálát adott már azért, hogy a bátyjából teljes mértékben hiányzik a kíváncsiság.
– Semmi gond! Mi csak... éppen... – motyogta Mina. Lola szándékosan nem árulta el a megvető értetlenséget, amelyet hirtelen érezni kezdett. A barátnője kiskora óta tanulja, hogyan olvasson mások arcából, hogyan ismerje fel a hazugságot, de ő maga nem képes elrejteni egy ilyen apróságot? Az is előfordulhat, hogy csak a mindennapi életben való használata nem megy neki.
– Igen, szóval... – segítette ki Alec. Lola visszafojtott egy unott sóhajt.
– Megmutatta a bélyeggyűjteményét – nyögte be hirtelen Mina. Ez most teljesen komoly? – harapott az ajkába Lola, miközben a fájdalmas grimasz egy pillanatra kiült az arcára. Elhatározta, hogy most már lebuktatja őket, vagy legalábbis rövidre zárja a beszélgetést, mert még egy ilyen kínosan béna hazugságot nem bírt volna ki.
– Tényleg, Alec? Tényleg? – kérdezte alig leplezett gúnnyal. – Majd egyszer nekem is megmutathatnád – mondta, aztán Mina felé fordult. – Lemegyünk?
– Öhm, bocsi, de nekem már mennem kell... Még van némi gondom a munkámmal kapcsolatban – célozgatott kissé homályosan. Lola bólintott, de kicsit becsapva érezte magát. Mintha Mina csak a bátyja miatt jött volna ide az ő ürügyén. Az viszont igaz, hogy ő késett... A lány elment, Lola pedig hagyta, hogy Alec néhány másodperces késéssel kövesse. Nem leskelődött utánuk, szinte biztosan tudta, mi történt ott, csak azt nem értette, hogy minek ez a nagy titkolózás.
– Oké, hugi, mit akarsz? – kérdezte Alec, miközben vontatott léptekkel sétált le az emeletről. Lola a szokásos, fásult izgatottságával invitálta a bátyját a nappaliba, amit az érintett fél közömbösen fogadott. Éppen azon gondolkodott, hogy fiatalabbik testvérénél milyen gyakori az ambivalens viselkedés, mikor belépett az elegánsan bútorozott helyiségbe.
– Alec, Rosa, bemutatom nektek Edvint – állt fel Lola, miközben magával ráncigálta a vékony, szőke srácot. Az ismerkedési gesztus második fele elmaradt, ugyanis a fiú már hallomásból tudta, hogy ők kicsodák. – Edvin a barátom – részletezte egyszerűen, mert látta, hogy egyikőjük sem érti a találka okát. Edvin örömmel nyújtott kezet, és tartotta szóval őket.
Lola elmesélt egy nem túl romantikus, és persze kitalált történetet az első találkozásukról, na meg arról, hogy mennyire tartja komolynak a kapcsolatukat. Edvin meglepően sok mindent megtudott kettejük viszonyáról, így igazán hálás lehetett a meghívásért. Alec kissé nyersen viselkedett, de ez nem feltétlenül az ellenszenvnek volt köszönhető, inkább a megjátszott testvéri aggodalomnak. Elgondolkodott azon, hogy Lola talán csak vissza akar vágni a Minás dologért, de nem tartotta ilyen elvetemültnek a húgát, és egyébként is látszott rajtuk, hogy valóban jól érzik magukat egymással.
Rosa sajnos hamar elhagyta a helyszínt, ugyanis Ann átvágott a nappalin, és egy hideg megjegyzéssel elüldözte onnan az alkalmazottat. Lola inkább nem keveredett heves vitába a nővérével, bár szívesen a fejéhez vágott volna néhány sértést. Edvin nem szólt semmit a modortalan lány láttán, és ezt a barátnője egy hálás pillantással jutalmazta.
Miután Alecet elszólította valami sürgős ügy, Edvin még ott maradt. Lolának volt egy olyan ingatag sejtése, hogy ez a hirtelen közbejött találka éppen Minával történik, de ezt nem tette szóvá. Edvinnel általában nem pletykálkodtak, inkább a hétköznapi dolgokról beszélgettek. A nézeteltéréseiket könnyen megoldották, főleg a fiú jó természetének köszönhetően.
Lola estefelé felhívta Edvint a szobájába. Semmiféle hátsószándéka nem volt, sőt, remélte, hogy a fiúnak sincsenek téves elképzelései, csak kellemesebbnek tartotta volna a társalgás folytatását egy zártabb, meghittebb helyen. Kicsit zavarba jött, mikor benyitottak, hiszen a szobája olyan volt, mint egy kislányé. Alapvetően szerette, és kényelmesnek találta, de Edvin előtt szégyellte.
– Hm – motyogta Edvin, miközben leült az egyik fehér székre. Lola az ajkát harapdálva figyelte a fiú arcát.
– Tudom, tudom. Kislányos, elcsépelt és unalmas – szólalt meg hirtelen.
– Mi? – fordult felé Edvin. Látszott rajta, hogy úgy tett, mintha nem is figyelt volna, pedig Lola minden egyes szavát megértette. – Engem rád emlékeztet. Egyedi, kifinomult és érdekes – sorolta, aztán a sűrűn pislogó lányra nézett.
– Ez komoly? Honnan szeded ezeket a szövegeket? – kérdezte Lola, hogy még véletlenül se alakuljon ki kettejük között romantikus hangulat. Sajnos nem járt sikerrel, mert Edvin alapjában véve értett a lányok elbűvöléséhez.
A Darling népes, fekete ruhába öltözött személyzete már egy ideje lélekszakadva dolgozott. Azon az estén nem zajlott semmilyen zártkörű rendezvény, amelyre csak az elit elitje juthatott be, csak egy átlagos munkanapnak számított volna, ha nem kapnak fülest a tulajdonos látogatásáról. Ennek köszönhetően a vendégek csak elégedettek lehettek a kiszolgálással, minőségi zenét hallgathattak. A kicsit is ittasnak látszó személyeket kitüntetett figyelemmel jutalmazták, és amint kezdett elfajulni a dolog, a biztonsági őrök azonnal közbeléptek.
Mr. Tucker egyáltalán nem illett a gazdag fiatalokkal teli szórakozóhely zsúfolt termeibe. Vadonatúj öltönyt viselt, amelyben tökéletes úriember látszatát keltette. Mögötte, körülbelül három lépéssel lemaradva két, hasonlóan elegánsan öltözött férfi sétált, komor tekintetükkel utat nyitottak a főnökük számára. Ruben a klub egyik sarkában pihent meg, onnan figyelte a tolongó,vonagló testeket, és a rájuk ügyelő személyzetet.
A figyelmét egyértelműen egy huszonéves fiú keltette fel, aki egyenes háttal állt az ajtóban. Amióta itt volt, egyszer sem kért szünetet. Kötelességtudónak látszott, de ezt a kinézetéből nem ítélhette meg. Észrevette, hogy nézi, gyanakvó tekintettel méregette ő is Mr. Tuckert, de továbbra sem hagyta el a helyét.
Miért bámul? Talán... – Alig merült fel benne a gondolat, Damien azonnal elhessegette. Lola nem árulná el őket, túl sok mindenki van benne, és neki is baja eshet. Ha nem is az irányukban feltüntetett tisztelet, de az önnönmaga iránt érzett szeretet mindenképpen megállítaná. Akkor mégis miért figyeli őt Mr. Tucker? Lehet, hogy máshonnan jött rá? Megannyi forrása lehet, akik bárhová követhetik Damient.
George, az egyik kollégája, intett neki. Damien a szemével megkereste a veszélyforrást, majd kikerülve a hevesen pattogó lányok csapatait a közelébe férkőzött. A magas, nagy izomtömeggel rendelkező férfi éppen egy agyonsminkelt lányt követett, aki felháborodottan káromkodott. Érdekes, hogy milyen hétköznapi konfliktusok adódnak egy ilyen kiváltságos emberekkel teli helyen. Miután ezt Damien megállapította, a férfi elé ugrott. A hangszálait nem kímélve, unott kiabálással hívta fel a figyelmét az erősen ajánlott távozásra, majd, tudva, hogy ez úgysem válik be, határozott mozdulatokkal kivezette a bajkeverőt a klubból.
Mr. Tucker átható, kék szemei mindent láttak. Eleinte a közömbösség álarcát tartotta magán, hogy az embereinek sejtése se lehessen a terveit illetően, majd egy majdhogynem büszke mosolyt ejtett meg.
– Duncan! – hívta magához a sötét hajú testőrt. A férfi figyelmesen hallgatta Ruben halk szavait, majd céltudatosan indult Damien felé. Szenvedélyes lendülettel esett neki a nála jó másfél fejjel alacsonyabb fiúnak, de az csak félreugrott előle.
Damien nem tudta eldönteni, hogy ez egy előre eltervezett akció volt-e, vagy Mr. Tucker spontán ötlete, de abban megingathatatlannak érezte magát, hogy ő szította. Ennek ellenére nem keveredett verekedésbe azzal a taggal, hiszen nem csak a munkája és a saját élete, hanem az Enigma ügyének a sikere is rajta múlott, legalábbis ő ezt gondolta. Ügyesen kitért a hatalmas öklök elől, hajolt és védett, de nem ütött.
Ruben elégedetten figyelte, majd felállt. Az egyik alkalmazott aggódva figyelmeztette, hogy nem tanácsos odamennie, de Mr. Tucker lerázta magáról a kéretlen megjegyzést, aztán lassú léptekkel közeledett a harc színtere felé. A táncolók észrevették a küzdelmet, és elegendő helyet biztosítottak a résztvevőknek a csata kényelmes folytatására.
Rendkívül nagy szakértelemmel vizsgálta a kidobó emberként is funkcionáló fiatalt, és minden hárított csapással egyre biztosabb lett kezdeti elhatározásában. Olyan öt perc múltán leállította Duncant, aki abban a pillanatban visszasétált munkaadója háta mögé. Damien megigazította az öltözékét. Kifárasztotta a sok fürge védés. Mennyivel könnyebb lett volna, ha kiüti!
– Mr. Tucker – biccentett. Nem mentegetőzött, nem lett volna értelme.
– Hogy is hívják? Talán Damien? Damien Phillips? – kérdezte, de tudta a választ. A fiú bólintott. – Hétfőn jöjjön az irodámba – utasította, majd elhagyta a Darling területét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése