A 29-es

Sziasztok! 

Ez az osztálytermünkről szól. 

A 29-es terem 

Ezt a termet mindössze hét hónapja tudhatja a magáénak a 9. A osztály, de ha máséban nem is, a saját nevemben kijelenthetem, hogy a szívemhez nőtt. Itt zajlanak az izgalmas történelemórák az izzasztó dolgozatokkal, ezen a helyen oktatják a magyar nyelvet és irodalmat, valamint a beszélgetés terén igen aktív osztályfőnöki órák is itt kerülnek megrendezésre.
Ami a kinézetet illeti, a termünk nem tűnik ki a többi közül. Szerencsére az első osztálydekorációs verseny alkalmával megszabadultunk attól a látszólag teljesen értelmetlenül lelógó hálótól, amely mint kiderült: a Nílust jelképezte. Az elmúlt pár hónapban rengeteget alakítottunk rajta, a díszeket pedig igyekeztünk megóvni. Ennek meg is lett a gyümölcse, a téli dekoráció első helyezést ért el. Jelenleg is készülünk a tavaszi versenyre, és reméljük a legjobbakat.
Fontos megemlíteni a termünk egyik pozitívumát is, ez pedig nem más, mint a konyhából felszűrődő ételek páratlan, ugyanakkor erős illata, mely segítségével a menzások előre tudják, hogy mit fognak ebédelni. Igaz, ennek hátránya a friss levegő hiánya, amely az egyébként is fullasztó órákat még elviselhetetlenebbé teszi.
Azt se feledjük el, hogy a 29-es mennyi szomorú, dühös vagy boldog pillanatnak adott helyet az osztályunk rövid története során, annak ellenére is, hogy ez igen rövid, mondhatni egy Mácsár tanárnővel tartott órának felel meg. Számtalan poénos mondat röppent már fel, és sok minősíthetetlen dolgozat íródott meg.
A dekoráláskor mindig nagyon jól érezzük magunkat, ezekben a nagy munkálatokban pedig közelebb is kerülünk egymáshoz. A falunkon függő szőnyegen látható kék és sárga cetlik is egy viccekben gazdag órára emlékeztetnek bennünket. Az egyik osztálytársam például a rossz tulajdonságokhoz egyetlen szót tudott csak írni: TÖKÉLETES. Ezt senki sem merte vitatni.
Még év elején, mikor tapasztalatlan NSJG-s diákokként megpróbáltuk kidíszíteni a termet, történt egy apróbb baleset, melynek nem lett következménye, és meg is úsztuk a dolgot. Az egyik szünetben a fiúcsapat a lámpára szeretett volna felakasztani pár apróságot, ám az egy rossz mozdulat miatt az leesett. Áfra tanár úrnak kellett visszaszerelnie a leszakadt fényforrást. Utólag átgondolva ez nem vicces eset, azonban akkor és ott valamiért mégis nevettünk rajta.
Olyan is előfordult, hogy egy unalmasnak ígérkező óra előtt néhány srác gondolt egyet, és eltorlaszolta a termünk ajtaját - belülről. Ezzel nem is volna gond, legalábbis egy diák szemszögéből, ha az ajtó nem kifelé nyílna. Ehhez kapcsolódik az is, amikor kiesett a kilincs. Amíg el nem hárították ezt a jelentéktelen problémát, mi gyakran figyeltünk fel arra, hogy még a nyelvi 1-ben is hallatszik, ahogy becsapják az ajtót, a kilincs pedig csörömpölve ér földet.
A kellemes emlékeim közé sorolom azt a magyarórát is, amelyet a karácsony szellemében töltöttünk el. Huszti tanárnő egy igazán kedves, nem tudom, vagy nem akarom más jelzővel illetni, szeretnivaló játékkal lepett meg minket. Borítékokat hajtogattunk, ráírtuk a nevünket, majd körbeadtuk. A lényeg az volt, hogy aranyos, jókívánságokkal teli cetliket jutassunk az osztálytársainkhoz. Ez ugyan nem feltétlenül csak a 29-eshez köthető, de nekem erről a teremről egész biztosan eszembe fog jutni az első karácsonyi időszakom a Nagy Sanyiban.
A 29-es tele van hibákkal. Már maga az elrendezés is ad neki egy különös, nyomott hangulatot, legalábbis az én meglátásaim szerint. Szinte sosincs ott jó levegő, a tárgyak néha szétesnek benne, legyen szó padokról, lámpákról vagy ajtókról, ez mégsem zárja ki azt, hogy szeressük. Az ott lejátszott párbeszédek, átszenvedett órák és vidáman eltöltött percek számítanak igazán.