16. Kihallgatás

Sziasztok! 

Sikerült a legkésőbbi időpontban feltennem a részt, úgy tűnik, én már nem tudok pontos lenni. Próbáltam életszerűen megformálni a jeleneteket, remélem, hogy nem tévedtem sokat, vagy ha igen, akkor senki sem veszi észre. Külön megkérdeztem, hogy szeretnétek-e, ha tennék fel képeket a részekhez, de nem nagyon válaszoltatok, szóval egyelőre még nem tudom, mi lesz. Jó olvasást! 

16. Kihallgatás 

  – Próbálj meg minden hasznos információt kiszűrni a mondanivalójából! – Ez még menne is, ha tudnám mi a hasznos... – sóhajtott magában Lola, majd ismét Edvinre nézett. – Figyelj a testbeszédre, és ha lehet, akkor ne az ösztöneid szerint cselekedj! – Edvin egy biztató mosolyt eresztett meg, majd hozzátette: – Ügyes leszel, meglásd! – Lola bólintott, remélte, hogy Edvin nem veszi észre az idegességét. 

  A lift hamarosan megállt, ők pedig teljes pompájukban kiszálltak belőle. Mulatságos látványt nyújthattak, mikor teljesen kiöltözve vágtak át a titkos, földalatti irodán, de ez a legkevésbé sem érdekelte őket. 

  A bál nem volt tökéletes, nem érezte magát felhőtlenül boldognak, de még királylánynak sem, pedig őszintén bízott abban, hogy ez a közhely valóra válik majd. Ennek ellenére sokkal kellemesebbnek ígérkezett, mint az eddigi, hasonszőrű események, így csalódottan vette tudomásul, hogy el kell hagynia a helyszínt. Bosszús volt azért is, amiért előre látta, hogy a kihallgatáson az ott mondottak alapján, meghatározatlan ideig megjegyzésekkel fogják bombázni, felhánytorgatják majd a hibáit, amelyeket tapasztalatlansága miatt követett el. Ha más nem, Damien biztos ezt fogja tenni. 

  Cara hasonló érzésekkel küszködött. Zavarta, hogy el kellett jönnie a bálról, ahol inden bizonnyal ő volt a legszebb. Annyi ideje sem volt, hogy végighallgathassa a tánc utáni bókokat, és bezsebelhesse az irigykedő pillantásokat a nálánál sokkal csúnyább és unalmasabb lányoktól. Ugyanakkor kárpótolta a tudat, hogy Lola az újoncok ügyetlenségét fogja tanúsítani a beszélgetés alatt, és akkor végre a gyengeelméjű Mina és a jóságától elvakult Edvin is észreveszi majd, hogy milyen jelentéktelen is ez a Lola, és hogy minden vele töltött másodperc elvesztegetett idő. 

  – Szexi vagy Tucker – kacsintott Mina. A liftnél csatlakozott hozzájuk, és szinte azonnal felvette velük a tempót. Lolának kissé színpadiasnak tűnt a szoros alakzat, amelyben mentek. Ő folyamatosan lemaradt, ami talán annak köszönhető, hogy ő volt a legalacsonyabb a jelenlévők közül, és a céljuk hollétével sem volt tisztában, így teljesen bizonytalannak tűnt. Ő volt a gyenge láncszem. 

  – A szexiség majdnem olyan messze áll tőlem, mint Damientől a figyelmesség – reagált azonnal Mina megjegyzésére. A fiú hallotta, de nem szólt semmit. Ő is abban bízott, hogy a következő jelenet majd megteszi a hatását. Olyan izgatott volt, mint egy kisgyerek. 

 – Szerintem igenis szexi vagy – mondta Edvin. Lola úgy tett, mint aki megpróbálja elhinni az állítását, nem akarta megbántani azzal a fiút, hogy a bókjait figyelmen kívül hagyja. 

  – Köszönöm. Én meg szeretem, hogy magasabb vagyok nálad – szólt végül. Csak nem bírta ki. A kísértés olyan erős volt a dicséret visszautasítására, hogy nem volt képes tartóztatni magát. Edvin rosszalló pillantást vetett a barátnőjére. 

  – Komolyan gondoltam. Aki nem szexi, az nem jó táncos. Te viszont jó táncos vagy, ergo szexi. – Lola nem értette a fiú gondolatmenetét. Éppen kifogásolta volna, hiszen ha már nekikezdett, akkor miért ne folytassa, mikor Damien megelégelte a számára érdektelen témát. 

  – Mi lenne, ha az esti feszültséglevezetés után beszélnétek meg, most pedig a feladatra koncentrálnánk? – kérdezte, de kivételesen nem a legbántóbb megjegyzését tette közé, és a stílusa sem volt olyan leereszkedő, mint amilyen szeretett volna lenni. Egy ajtó elé értek. 

  Ahogy beléptek a terembe, Lola megingott, majd biztonságot várva a fiútól, belekarolt Edvinbe. Az egyébként is labilis magassarkú belesüppedt a sötétvörös szőnyegbe. Miután sikerült megállnia, és vetett egy haragos pillantást a pimaszul rá mosolygó Carára, szemrevételezte a helyiséget. A falai szürkék és komorak voltak, a berendezést pedig mindössze egy asztal és néhány szék alkotta. A sarokban kamera figyelte őket. A szoba egyik fala majdnem egészében üvegből volt. Lola több okból is bizonytalanul közelebb lépett. 

  – Ez olyan, mint a tévében? Mi látjuk őt, de ő nem lát minket? – érdeklődött. Ez a megoldás tetszett volna neki a legjobban, valahogy zavarta volna, ha a bent ülő látná őket. Damien bólintott. – Mit kell tudnom róla? – kérdezett megint. 

  A kihallgatószoba világosabb volt, bár koránt sem barátságos. Egy asztal és három szék foglalt helyett valahol középen, az egyiken egy szőke, feketébe öltözött nő ült. Egészen hátradőlt, a mellkasán egymásba fonta a karjait, és makacsul előre bámult. A kócos haj eltakarta az arcát, így Lola nem figyelhette meg. Bizonyos erőltetettséget azonban felfedezett benne, a háta még ebben a pozícióban is szokatlanul merev volt. 

  – Tessék – nyomott a kezébe Mina egy sárga mappát. Lola egy pillantást sem vetett a felső laphoz tűzött képre. A legszükségesebb információkat kereste. Stella Grant huszonhét éves, átlagos családból származó nő volt, három és fél éve házasodott össze Rupert Grant-tel. A férfiról többet nem írták, pedig Lola gyanította, sőt, tudta, hogy ő érdekli igazán őket. 

 – És ki az a Rupert Grant? – Egyelőre a barátait hallgatta ki, bár ők valószínűleg sokkal együttműködőbbek voltak, mint Stella Grant lesz. Lola gyomrában idegességet jelző bizsergés kezdődött, amely kis időre elterelte a figyelmét Damienről. 

  – Többször ült már. – Damien karba tett kézzel az egyik falnak dőlt, a fejét lehajtotta. A gyenge fény miatt az előre hulló haja árnyékot vetett az arcára, ezzel még hátborzongatóbbá téve a fiút. – Legutóbb négy éve, akkor kábítószer birtoklás miatt, a terjesztést nem tudták rábizonyítani. A szemétnek jó ügyvédje volt, ezért ítélték csak négy évre, különben visszaesőként jóval többet is kaphatott volna. Bizonyítékhiány miatt többször felmentették már nemi erőszak vádja alól, a testi sértés pedig lényegében napi program. Több körülmény is utalt már arra, hogy gyilkolt, de csak rövid ideig tartották számon gyanúsítottként. Csak közvetett bizonyítékok álltak rendelkezésünkre, mint... – Damien nem fejezte be a mondatot, de Lola gondolatban folytatta. Mint az apám esetében. 

  – Hány éves? 

 – Mi? – értetlenkedett Damien. Lola jól hallhatóan, a kelleténél kicsit vontatottabban elismételte a kérdést. – Negyven körül lehet – válaszolta, de még mindig nem értette a lány célját. 

 – Miért a feleségét hoztuk be, és miért pont most? – A többes szám mindenkinek feltűnt. A legtöbben örültek annak, hogy Lola a csapat tagjának, az Enigma ügynökének érzi magát, Damien viszont bosszankodott emiatt. Talán akaratlanul is kellemes pillanatokat okozott a lánynak, megszerettette vele ezt az egészet. 

 – Ulrik Donovan személyi igazolványán megtaláltuk Grant ujjlenyomatát – mondta Mina. Szándékosan nem fejezte be, mert remélte, hogy Lola rájön, miért fontos ez. 

  Az apja szokatlanul kedvetlen volt, mikor bejelentette a férfi halálát. Ez nem lepte meg Lolát. Sokáig úgy hitte, Ulrik és az apja a rangbéli különbség ellenére is szoros kapcsolatban álltak, már-már barátokként tekintettek egymásra. Most már tudja, hogy szándékosan keltette ezt a látszatot, bár ennek az okát még nem tudta. Nem tudta, nem tudhatta, hogy Ulrik besúgó. Lola elhatározta, hogy ezt majd kitalálja. Szóval Ulrik belement a játékba, hogy több és jobb információkat szolgáltathasson az Enigmának. Kívülről viszont jó barátoknak tűntek. Ezek után elvárható volt az apjától, hogy szomorúan jelentse be a halálát. 

  Ruben Tucker kiváló színész volt. Lola csak nemrég jött rá, hogy kitől örökölte ezt a tehetséget. Nem csak a szoros kapcsolatot játszotta meg. Amikor Lola megfigyelte az apját, mesterkéltnek találta. Akkor azt hitte, hogy a nyugalmat erőlteti az arcára, de miután belegondolt, nem emiatt tűnt olyan színpadiasnak. Valójában nem volt szomorú, nem kellett titkolnia a gyengeségét, ugyanis pontosan tudta, hogy Ulrik miért, és ki által halt meg. 

  Rablógyilkosságnak álcázták. Ezt nem az apjától, hanem a rendőrségtől. Mielőtt a zsaruk arra a következtetésre juthattak volna, hogy Ulrikot a pénzért ölték meg, nyomozni kezdtek. Kikérdezték a kollégáit, a barátait, és természetesen őket is. Voltak-e ellenségei? Tudtak-e olyan vitáról, amely a halálához vezethetett? Lola játszotta a tudatlant, úgy tett, mintha megrázta volna az eset, és ebben nem is hazudott annyit. Néhány nappal ezelőtt végül bizonyíték híján lezárták az ügyet, és bejelentették, hogy valószínűleg rablógyilkosság történt. A fegyver jó nyom lehetett volna, de a sajátjával lőtték le. 

  – Akkor miért nem őt hoztuk be? Az ujjlenyomata egy halott személyi igazolványán volt... – Lola először fellelkesült, hiszen megvolt Ulrik gyilkosa, akit még van is okuk bevinni, de aztán egyre lassabban beszélt, mert beszéd közben rájött, hogy ezzel nem jutottak előre. Rengeteg lehetőség van arra, hogy kimagyarázza ezt. Talán Ulrik elejtette a pénztárcáját, ő felvette, megnézte kié, és visszaadta. Ez ugyan elég sovány kifogás, de igenis lehetséges. – Értem. Szóval információkat akarunk a feleségétől. 

  – Így van. És meg kell próbálnunk rábírni arra, hogy átkutathassuk a lakásukat – mondta Mina. – Damien, menj be!

  – Mi van? – Damien most már semmit sem értett. Ő a veszélyes, hirtelen haragú fogvatartottakat hallgatta ki, azokat, akikből könnyű olvasni. Akiknél elég, ha felidegesítik őket, és máris elszólják magukat. Damiennél senki sem tudja jobban, hogyan kell mások agyára menni. A Stella típusúakat főleg Cara faggatja ki, esetleg Mina, de ő keményebb. Damien nem tudott olvasni az arcokból, nem volt jó megfigyelő, ráadásul általában nem váltott ki együttműködő magatartást az eberekből. Lola pedig teljesen gyakorlatlan ebben, ezért egy tapasztalt és nyugodt személynek kéne bemennie vele, nem pedig neki. 

  – Menj már! Nem akarom, hogy a végén valaki megtépve jöjjön ki – szólt, miközben Carára nézett, amellyel egyértelműen jelezte, hogy ha nem is aggódik érte, de a testi és a lelki épségére gondolt. Damien belátta, hogy nem lett volna okos döntés összeereszteni őket. Mina pedig nem mehetett, hiszen neki az ellenőrzés és az elemzés volt a feladata. Damien beleegyezését adva bólintott. 

 Lola figyelte a jelenetet, de nem szólt semmit. A bizsergés egyre erősödött, és egyre kellemetlenebbé vált. Damien elindult az ajtó felé, de meg sem várta, hogy Lola elinduljon, azonnal ráförmedt. 

 – Gyere már! 

  Lola nem rezzent össze a mély, haragos hang hallatán, csak sóhajtott egyet, és utánament. A folyosón alig mentek pár métert, mikor beléptek a szomszédos ajtón. 

  – Jó estét! – köszönt Lola, gondolván megadja a kellő tiszteletet a már ki tudja mióta ott ülő nőnek, még Damien csúnya nézése sem tántorította el ettől. A fiú szó nélkül foglalt helyet a széken, Lola mellett. A lány a fal felé nézett, elképzelni sem tudta, hogyan tudják ezt megcsinálni. Ő csak egy világos szürkére meszelt, komor falat látott, míg ők az egész helyiséget, őt, Damient és Stellát. Damien finoman megbökte Lolát, aki gyorsan a nőre nézett. 

  – Jó estét – felelte szűkszavúan. Stellának kellemes arca volt, még a vastag smink ellenére is. A tekintete értetlenséget és kétkedést fejezett ki, legalábbis az ő személyüket illetően. Az öltözködése kissé lazára lett véve, de nem állt neki rosszul. Lola szimpátiát érzett iránta, de ettől most elvonatkoztatott. Elvégre egy bűnöző felesége, akit éppen most készülnek kihallgatni. 

  Stella össze volt zavarodva. Bekopogott hozzá két, öltönyös pasas, azt mondták neki, hogy velük kell mennie valami nagyon fontos ügy miatt, aztán lehozták ide, és aláírattak vele gy csomó papírt, amelyek lényege a titoktartás volt. Gyanakodva olvasta ezeket, de amennyire értett hozzá, törvényesnek és fair-nek találta, ezért odafirkantotta a nevét. Aztán itt van ez a két fiatal, talán kamasz, akik úgy öltöztek, mint akik bálra készülnek, közben olyan komoly tekintettel bámultak rá, mintha valami főbenjáró bűnt követett volna el. Mi ez az egész?

  Lola kínosan érezte magát, fogalma sem volt, hogyan zajlik egy ilyen kihallgatás. Úgy, mint egy filmben? Azért ez a helyzet kicsit más, ő pedig nem profi nyomozó, még csak azt sem tudja, mit kellene kérdeznie. Damien újra oldalba bőkte a lányt, aki felszisszent, majd küldött felé egy "még megbosszulom" pillantást, de értette a célzást, így bizonytalanul nekilátott. 

  – A férje ujjlenyomatát megtaláltuk egy halott férfi tárcájában – kezdte. Lola nem hazudott. A személyi a tárcájában volt. Stella tekintete meglepettséget tükrözött. A férje... Rupert gyilkos lenne? Első gondolata az volt, hogy ez lehetetlen. Rupert soha nem tett volna ilyet. A második az, hogy ez biztosan valami félreértés, egy véletlen műve. Aztán elfogta a kétely. Az az este.. Cajon akkor történt? Nem! Cgy mégis? Igen, egészen biztosan akkor volt. Elmondja? Nem árulhatta el a férjét, azt, akit mindennek ellenére szeretett. Nem hallgathatott, hiszen akkor törvényt szegne, a rendőrség akadályozásáért akár vádat is emelhetnek. 

  Lola látta a nő arcán az érzelmeket. Közömbös tekintettel figyelte, míg magában elégedetten nyugtázta, hogy Stella beszélni fog. Ideges volt, így ha nem is a saját akaratából, de véletlenül mindenképpen előrejuttatja őket. – Ismert ön egy Ulrik Donovan nevű férfit? – kérdezte. 

  – Nem – felelte azonnal. – Ő halt meg? – érdeklődött óvatosan. Még sosem hallotta a nevét,ezért kicsit megnyugodott. Nem ismerte a férje összes ismerősét, de Rupert sokakról mesélt már. Ez a név egyáltalán nem rémlett neki. 

  – Igen. A saját fegyverével lőtték le, a tárcájából több száz dollár tűnt el. – Na most már hazudott. Fogalma sem volt arról, hogy volt-e Ulriknál pénz, és ha igen, mennyi, vagy, hogy meglett-e. Stella sem volt tisztában az ügy részleteivel, ezért az anyagi helyzetüket tekintve teljes joggal gondolhatta azt, hogy a férje ezért ölte meg a férfit. 

 – Én... Rupert...– Stella nem tudta, mit mondjon. Lola zavarodottságot vélt felfedezni a nő tekintetében. Kétségbeesett. Egyik része azt állította, hogy Rupert sosem lenne képes erre, a másik – a józanabbik – tisztában volt azzal, hogy nem csak alkalma, hanem oka is volt a gyilkosság elkövetésére. Beletúrt a hajába, miközben nyugalmat erőltetett az arcára. 

 – Mit akarnak tőlem? – kérdezte. 

 – Válaszokat – felelte Lola, talán túl gyorsan.  Lola minél hamarabb végezni akart. Ulrik halálának emlegetése és ennek a szegény nőnek a faggatása rossz érzéseket keltettek benne. Vett egy mély levegőt, és Stella beleegyezést tükröző arcát látva, nekikezdett. 

 – Mrs. Grant, a férjével miből élnek? – Lola még egyszer szemügyre vette a nőt. Annak ellenére, hogy eltúlozta a sminket, igényes külseje volt. A haját szándékosan úgy állította be, hogy az a fésülködés hiányát keltse. Ez és a fekete ruházat arról árulkodott, hogy amolyan "kemény csaj" akart lenni. Lola ebből arra következtetett, hogy a környezete nem, vgy csak nehezen fogadta el az átlagos, egyesek számára hivalkodónak tűnő kinézetét. Ez egész lehetséges volt, hiszen Stella középosztálybeli családból származott, de Bronxba költözött, Granthez. 

 – Én nem dolgozom... Rupert azt mondta, hogy nem szeretné, ha eljárkálnék otthonról... Tudják, gyerekeket akarunk. – Lola őszintén sajnálta a nőt. Hallotta a hangján, hogy negezményezte a férje kérését, illetve parancsát, miszerint ne dolgozzon. Stella alapvetően önálló, független fiatalnak látszott, a lány arra gondolt, egykor talán mindennél fontosabbnak tartotta a karrierjét. Végül nyilván felmondott a munkahelyén, és azóta háztartásbeli feleségként élte mindennapjait. Már csak a gyerekek hiányoztak, és erre ők is rájöttek. Lola legszívesebben közölte volna vele, hogy ez az ember nemhogy apának, férjnek sem való, de tartotta Stellát olyan értelmesnek, hogy inkább hallgatott. Előbb-utóbb úgyis rájön magától. 

 – Rupert építkezéseken dolgozik, de nincs bejelentve... – Félve mondta ki ezeket a szavakat, nem akarta még nagyobb bajba keverni a férjét. 

 – Maguk nem élnek jól – állapította meg Lola. – Maga mégis Ruperttel van. 

 – Tessék? – háborodott fel Stella. Szemtelen kölyöknek tartotta Lolát. Ez a célzás arra, hogy... Egyáltalán, mit akart mondabi? Damien sem tudta. 

 – Mrs. Grant, maga csinos, fiatal nő. Jó családból származik, diplomája van. A férje a negyvenet tapossa, szegény, még csak nem is jóképű. Nem értem magát. – Lola hangja teljesen közömbös volt, ez és az elmondottak feldühítették Stellát. Lola izgatott volt, reménykedett abban, hogy beválik a terve. 

 – Szeretem Rupertet! Nem érdekel, hogy szegény. Az sem, hogy nem egy főnyeremény. Lehet akármennyi fura szokása, jöhet haza éjjel kettőkor, lehet összeve... – Annak ellenére, hogy Stella szerelmének bizonygatása hallatán legszívesebben felhorkant volna, rendkívül elégedett volt. Stella megsemmisülve érezte magát. 

 – Összeverve? Éjjel? Talán véres volt az inge is? Volt nála fegyver? – faggatta Lola. Damien meglepődött. A lány hangja ellentmondást nem tűrő, válaszra biztató volt. – Meséljen csak! – utasította Stellát. 

 –  Rendben – sóhajtott Mrs. Grant. Saját magát húzta csőbe. Most már mindegy volt. – Rupert mindig is titkolózott. Ez engem nem zavart, én sem mondtam el neki mindent. Sokszor jött haza kisebb sérülésekkel, de nem gondoltam semmi rosszra, hiszen Bromxban élünk, ő fehér... Értik, ugye? – nézett egy pillanatra Lolára, majs lehajtotta a fejét. – Mostanában egyre több ilyen volt... Aztán pár hete épségben jött haza, de az inge és a keze csurom vér volt. Megkérdeztem, mi történt, de ő rám förmedt. Azonnal telefonálni kezdett, kiabált, és azt mondza várja a további utasításokat. – Lol nem hitte, hogy sikerül. Rábírta Stellát a beszédre. Nem volt túl nagy eredmény, a lányt mégis elöntötte az elégedettség, a diadalittas öröm. Gyorsan emlékeztetnie kellett magát arra, hogy koncentráljon a történetre. – Ezután kiment a tetőre, levette a véres holmit, és a kukába tette. Felgyújtotta. Amikor meglátta, hogy ott vagyok, nagyon dühös lett. Másnap pénzt találtam nála. Majdnem hatszáz dollárt. – Vontatottan beszélt, mesélés közben újraélte a történéseket. – Kérdőre vontam, mire ismét kiabálni kezdett. Aztán idegességemben pakolni kezdtem. Egy táskát találtam, tele pénzzel és egy fegyverrel. Nem mertem kérdezősködni... – Felsóhajtott, ezzel jelezte a mondandója végét. Lola hagyta, hogy Stella visszatérjen a jelenbe, aztán folytatta a kihallgatást.

 – Mrs. Grant – kezdte. Egy apró részletre akart rákérdezni, de nem volt avban biztis, hogy jól teszi. Mi van, ha valami butaságot csinál? Edvin azt mondta, ne cselekedjen az ösztönei szerint, de Lola most úgy érezte, muszáj. – Kinek telefonált aznap este a férje? Ismeri? 

Damien próbálta elrejteni a csodálatát. Lola majdnem úgy dolgozott, mint Mina vagy Cara. Figyelt, következtetett, és eszeront kérdezett. A bizonytalanság olykor látszott rajta, de egyébként profi módon hallgatta ki Stellát. Az, amikor feldühítettw, hogy elszólja magát, hihetetlen volt. Ő sosem hitte volna, hogy Stella ennyire ugrik erre a témára. Lola vajon miből jött rá? Damien most jött rá, hogy miért érdeklődött Lola Grant életkora iránt. Stella tényleg szerette a férjét, és éppen ezért nem bírta, hogy Lola kétségbe vonta az érzései valóságát. Damien kissé keserűen vette tudomásul, hogy a lány ért ehhez, ugyanakkor nem értette az előbbi kérdésr. 

 – Öhm... Nem ismerem, de valami fura neve volt... Egy becenév – mondta.

 – Értem. És mit mondott a telefonba? Csak emlékszik valamire. 

 – Igen... Mint említettem, azt mondta, hogy további utasításokat vár. Meg, hogy elintézte, de volt valami baki. Talán – gondolkodott Stella. Összevonta a szemöldöjét, a száját húzogatta. Így még fiatalabbnak tűnt. – Talán egy papírról beszélt. – Stella egyre rosszabbul érezte magát, de eszébe jutott, hogy a férje trlefonált a  gyilkosság után, tehát nem egyedül volt benne. A fejében újrajátszotta az estét.

Ideges volt, fel-alá járkált a dohszagú nappaliban. Amióta odaköltözött, próbálta kitisztítani a szobát, eltüntetni az elhanyagoltság ês öregség bűzét, de akármit is vetett be, akármennyit takarított, súrolt, és szellőztetett, mindez megmaradt. Rupert betopoant az ajtón. Dühösen, de megkönnyebbülve fordult felé, aztán felkapcsolta a lámpát.

A magas, őszülő hajű férfi mindennapi öltözékét viselte – farmert és pólót. A kezei remegtek, a tekintete haragot rejtett. Stella aggódva cibálta le róla a kabátot, azt hitte, megint megsérült, hiszen az ujjai alvadó vértől voltak vörösek. Rupert hagyta magát. A nő végigtapogatta, de sehol srm talált sebet. A pólón még nem száradt meg a vér, Stella is összekente magát. A legrosszabbra gondolva, vékony hangon kérdezte:

 – Mi történt? – Stella nyelt egyet, összeszedte magát, de még így sem tudott olyan határozott lenni, mint amilyen akart. – Rupert, mondd, mi történt? – A férje ránézett, az arca árnyékba borult. 

 – Hagyj engem békén, és ne kíváncsiskodj! – mondta emelt hangon, majd kitêpte a karját Stella kezéből. A nő összerezzent. A férj más volt, mint ahogy általában. A dühét mindig kiengedte, nem zavarta, hogy hány óra van, vagy, hogy ki látja. Most visszafojtotta az érzelmeit. Stella valamiért félni kezdett tőle. 

Rupert elővette a mobilját, ujjait ide-odamozgatva tárcsázott egy számot. A füléhez emelte, kis idő múlca beleszólt. 

 – Igen, én vagyok. Elintéztem. Igen... Igen... – Csend Rupert elfehéredett. – Nem. A papír. A kibaszott, kurva életbe! – Stella nem lepődött meg a káromkodáson, a férje mindig is szabad szájú volt. A telefonbeszélgetést nem értette, fogalma sem volt arról, hogy mi történt. Nem merte faggatnia  férjét, pedig sosem emelt kezet rá. Talán a vér miatt volt. Akaratlanul is arra gondolt, hogy a férje gyilkolt. Most, hogy ott ült, két, kiöltözött kamasz előtt, hirtelen világossá vált előtte, hogy Rupert tényleg megtette. Tényleg kioltott egy emberéletet. Visszaterelte a gondolatait arra az éjszakára.
  – Most mit tegyek? Hahó! K... hallasz engem? Jó, rendben. Várom a további utasításokat. – Stella ennyire emlékezett. A becenév, ami annyira furán és rémisztően hangzott, K-val kezdődött. Mi volt az? Hiába erőlködött, a végére abban is elbizonytalanodott, hogy ez a betű egyáltalán benne van a szóban.
  – Sajnálom, de csak arra emlékszem, hogy volt benne K, talán azzal kezdődött – nézett a szőke lány szemébe. A világos szemek megértően pislogtak rá. Hogy gondolhatta, hogy ő csak egy pimasz gyerek? Ha erről volna szó, akkor nem lehetne itt, ebben a komor teremben, ahol halottakról faggatják az embereket. Stella fejében még akkor is megfordult az a gondolat, hogy ez az egész csak egy átverés, de mindig elvetette. Annak először kicsit durva volt, másodszor pedig az itt elé tárt dolgok, lényegében egybevágnak a valóban megtörténtekkel, harmadszor meg a papírok valósak voltak.
  – K? Esetleg Karó? – kérdezte Damien. Most először szólalt meg a kihallgatás alatt. Lola érdeklődve fordult felé. Soha életében nem hallott ennél ostobább becenevet, talán csak a fiú által használt királylányt. Ellenkezni akart, de a józan esze még időben megállította, pedig könnyedén lejárathatta volna magát.
  – Igen! Igen az! Hogy is felejthettem el? – töprengett Stella, de ezzel nem törődött sokat. Lola tudomásul vette, hogy Damiennek igaza van, és tovább akart kérdezősködni, annak ellenére, hogy már kifogyott az ötletekből, de a fiú átvette tőle a szót. Stella kicsit ellenségesen méregette őt.
  – Kérem, Mrs. Grant ennek fényében, írja alá ezt a papírt. Ez egy beleegyező nyilatkozat, arra, hogy átkutathassuk a lakásukat – magyarázta. Elővett egy szerződésszerű lapot a mappából. Lola egészen eddig észre sem vette, valószínűleg azért, mert Stellára koncentrált, és nem Damienre. Stella elolvasta, majd aláírta.
  – Köszönjük az együttműködését. A csapataink holnap felkeresnék magukat, ha lehet egy olyan időpontban, amikor a férje nincs otthon. Ebben tudna esetleg segíteni? – Damien meglepően udvariasan viselkedett. Stellával nemsokára megtalálták a megfelelő napszakot, amikor Grant biztosan távol lesz az otthonától.
  – Az embereink hamarosan hazaviszik – mondta Damien, majd felállt. Lola ugyanígy tett, de Stella még utánaszólt. Damien akkor már elhagyta a helyiséget, de a lány még az ajtóban álldogált.
  – Mondja, az én segítségem nélkül is lecsukták volna Rupertet? Hiszen ő volt a főgyanúsított, nem? – Mrs. Grant hangjából a reménykedés csendült ki. Látszott rajta, hogy őszintén aggódik a férjéért. Lola úgy érezte, nem hazudhat neki.
  – Mrs. Grant, mi egy szóval sem említettük, hogy gyanúsítjuk a férjét. – Lola ezzel kilépett az ajtón, majd becsukta maga mögött. Stella Grant némán ült, nem tudott mit mondani. Ahogy visszajátszotta a fejében az egész kihallgatást, rájött, hogy csak a száraz tényeket közölték vele, amelyek nem feltétlenül vezettek volna Rupert nyomára. Becsapva érezte magát, de tudta, hogy ő is elárulta a férjét. Legszívesebben visszacsinálta volna ezt az egészet, de nem tehette. Aláírta a papírokat, a titoktartási szerződést, elmondta azt az estét, és ezt bizonyára fel is vették. A tárgyaláson a férje ellen kell majd tanúskodnia. Innen már nem volt visszaút. Sóhajtott egyet, és próbálta elfogadnia a történteket.
  Lola erős lelkiismeret-furdalást érzett. Átverte azt a nőt, sőt, az utóbbi mondatával még az orra alá is dörgölte. Az ajkát harapdálva lépett be a puha szőnyeges terembe, ahol a többiek várták őt. Lola nem tudta, hogy mennyire égette le magát, arról sem volt fogalma, hogy mit derített ki. Szándékosan elfordult az üvegtől, hogy ne kelljen látnia Stellát.
  – Mi lesz vele? Mi lesz, ha Grant rájön? – kérdezte. A nő úgy beszélt róla, mint aki félt tőle. Ha máskor nem is, aznap este nem mert cselekedni, talán éppen ezért nem ment a rendőrségre sem. Lola biztonságban akarta tudni, ha már ilyen csúnyán elbánt vele.
  – A házkutatás után valószínűleg úgyis behozhatjuk valami mondvacsinált ürüggyel, de ha ez nem sikerülni a védelmére kirendelünk pár embert, akik majd megakadályozzák a kihallgatás következményeit – hadarta Damien, aztán intett a többieknek és elindultak.
  Lolának ismerős volt az út, amerre mentek, és hamarosan rá is jött, miért. AZon a napon, amikor először járt a Központban, errefelé siettek egy terembe, aztán találkoztak Minával. Ugyanabba a terembe nyitottak be, ahová akkor, és most sem találtak ott senkit, de ez most nem zavarta Damient. A szoba egészen nagy volt, berendezését öt íróasztal és egy kanapé alkotta. Egészen barátságosnak tűnt.
  A lány érezte, hogy ezek után hosszas és kimerítő magyarázatra számíthat. Annyi kérdése volt, hogy először azt sem tudta, melyiket tegye fel legelőbb. Kiderített valamit? Miért kell nekik Grant? Ő ölte meg Ulrikot? Milyen papírról beszélt a nő? Hamarosan eldöntötte, hogy mi lesz az első. Az ajtó becsukódása után feltette a legégetőbb kérdést:
  – Ki az a Karó?