Sziasztok!
Végre valahára pontosan hozom a részt. Nem dicsekvésként mondom, de ezen a héten zártak le minket, így eléggé el voltam havazva, és a betegségem miatt kihagyott dolgozatokat is pótolnom kellett, de mégis kész lettem a rész ellenőrzésével és átírásával. Jó olvasást!
14. Próbák
Különös, hogy egyetlen elcsépelt, unalmas esemény mennyire felpezsdíti az iskolai életet, valamint néhány külsős személyt, akinek van akkora szerencséje, hogy részt vegyen rajta. Az Edison több híres, alapítása óta fenntartott hagyománya közül november közepén a Tulipán Tánc nevezetű bál esedékes, melynek egyetlen értelme van, méghozzá az, hogy a New York-i ruhaszalonok bezsebeljék a száz, pazarló lány, és további száz, kevésbé költekező fiú pénzét, amelyet a szüleik csak erre a nemes célra szántak.
Lola sosem szerette a fellengzős rendezvényeket. Mint mindenkit, őt is elkápráztatta a díszlet, a pompás ruhák és a jól megfizetett szakácsok által mesterien tálalt ételek, de valahogy nem tudta élvezni az estét, mikor az összes lány éreztette vele, egyedül lenni igencsak megvetendő dolog. Persze próbálkozott, a tavalyi bálra magával hívta Robertet, ahol mindketten magukra erőltették a műmosolyt, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy élethűen tudjanak dülöngélni a táncparketten. Sajnos sütött belőlük a tartózkodás és a rosszkedv, így Lola ismét feszélyezetten érezte magát.
A barátnői általában találtak maguknak fiút, akivel elüthették az időt, számukra ez nem kényszer volt, nem úgy, mint Lolának. A többi lány is így volt ezzel az egész felhajtással, főbb problémáik pedig nem a jegyeik voltak, hanem a ruha kiválasztása, a tökéletes kiegészítők megvevése, valamint egy partner keresése, aki elég befolyásolható ahhoz, hogy mesés módon, hercegként jelenjen meg az oldalán.
Annak ellenére, hogy a bál egyáltalán nem hozta lázba, Lola nagy problémával küzdött. Edvin és ő. Átlagos kamaszlány probléma, hogy hány randi után lehet azt mondani, hogy járnak, így Lola, mint átlagos kamaszlány, sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel. Úgy gondolta, ha járnak, akkor megemlíthetné neki a bált, ha viszont nem, akkor inkább ki kellene hagynia. Különben sem biztos, hogy Edvin szeretne elmenni.
Az iskola legnépszerűbb diákjaként Cara élénken érdeklődött a bál iránt, valamint a szervezésben is részt vett. Kötelező jelleggel fontoskodott, aggodalmaskodott, úgy tett, mintha annyira a szívén viselné a dolgot, és valójában lehet, hogy így volt. Elvégre ez egy tökéletes lehetőség arra, hogy tündököljön. Lola emlékezett, hogy tavaly egy méregdrága, vörös ruhát viselt. Vajon honnan volt arra pénze?
A Tulipán Tánc különös dolgokra ösztönözte az embereket, bizonyos összefogást eredményezett, amely lényege az volt, hogy az olyan fontos dolgokban, mint az öltözködés és a smink, vagy éppen a pasizás, a tapasztaltabbak szánakozva, de kisegítették az ügyetlenebb társaikat. A legslamposabb, legérdektelenebb lányok is nagy gondot fordítottak a bál sikerességére, az egyébként közömbös fiúk pedig rögtön aggódni kezdtek. A legfurcsább dologra mégis Damient bírta rá.
Lola az edzőteremben, vörös arccal püfölte a zsákot, mikor egy ide nem illő személy lépett be. Az édes parfüm illata a helyiség jellegzetes izzadságszagával vegyülve jutott el hozzá. Csak egy fintorral jutalmazta az amúgy is émelyítő aromák még rosszabb egyvelegét. Nem nézett fel, anélkül is tudta, hogy a tőle nem messze álló Damienhez ment.
– Szia! – köszönt Damien. A hangja csak egy árnyalattal volt lágyabb, mint máskor, de Lola észrevette.
– Szia cicababa! – ölelte meg Cara. Lola próbált nem reagálni erre, de maga a gondolat, hogy Damient ilyen módon becézzék, olyan röhejes volt, hogy a visszafojtott nevetés miatt rázkódott a válla, végül fuldoklás szerű hang hagyta el a száját.
– Nincs jobb dolgod, mint hogy velünk foglalkozz? – kérdezte Damien gorombán. Lola elengedte a füle mellett a megjegyzést, és folytatta az edzést.
– Akkor eljössz velem a bálba? – Cara hangja inkább volt parancsoló, mint kérlelő. Damien mélyet sóhajtott. – De cica, kérlek! – A lány finoman megsimította az arcát, az ajkát lebiggyesztette, és sűrűn pislogott. Damien erős késztetést érzett arra, hogy durván ellökje magától, de az erőszak jelen esetben teljesen indokolatlan volna, és csak magát hozná kínos, valamint kimagyarázhatatlan helyzetbe, na meg Lola a végén azt szűrte volna le belőle, hogy nem szereti Carát. Tényleg nem táplált iránta mély érzéseket, de ez más lapra tartozott.
– Jó, jó – szólt, és nagyon remélte, hogy a lány ezután békén hagyja, de Carának esze ágában se volt elmennie. Lelkesen magyarázni kezdte, hogy a ruhája milyen anyagból készült, milyen színű, hogy Damiennek milyenbe kéne öltöznie és egyéb hasonló dolgokról is fecsegett. A fiút egyébként sem érdekelték az ilyen gondolatok, de így, hogy Lola minden bizonnyal figyelte őket, még kevesebb kedvet érzett arra, hogy kitárgyalja a témát. Nagy nehezen lerázta a lányt, majd Lolához fordult.
– Abbahagyhatod – morogta.
– Ahogy akarod, cicababa. – A lány arca közönyösséget tükrözött, de az ajka meg-megrándult jelezve ezzel az elfojtott mosolyt, majd hagyta, hogy a gúnyos vigyor elterüljön az arcán. Damien komoly dolgot szeretett volna kérdezni, de Lola viselkedése elbizonytalanította, és felidegesítette. Átröppent a fején, hogy meg sem kérdezi, de aztán úgy döntött, még mindig jobb szívességet kérni, mint az örökkévalóságig Cara szemrehányásait hallgatni, amit a bálon történtek váltanának ki. Lenyelte a büszkeségét, majd közelebb hajolt Lolához.
Ez a gesztus meglepte a lányt, a fejét kissé megzavarta a friss citromillat, amely egyből megcsapta. Ez meg mit művel? Csak nem...? – Hamar elűzte a fejéből ezt az ostobaságot, a figyelmét másra irányította. Úgy csinált, mintha a falon lévő barnás, ismeretlen eredetű folt annyira érdekelné, de valójában úgy volt vele, hogy jobb, ha soha nem tudja meg, hogy mi az, és hogy került oda. A fiú rekedtes, suttogó hangja cirógatta Lola fülét.
– Kérni akarod tőled valamit. – A lány szíve hevesen dobogott, a fiú jócskán behatolt az intim zónájába, amit ő jobban védett, mint az átlag emberek. Egy ilyen helyzetben, ilyen szavakat használva, Lola joggal érthette félre a dolgot, még akkor is, ha a józan esze egyértelműen kizárta ennek a lehetőségét. Nyugi. Ő Damien. Az elvetemülten helyes Damien. Akinek szuper dögös csaja van, és aki utál téged. Nem fog semmit csinálni. Nyugi – mondogatta magában Lola, majd nyelt egyet, és a tőle telhető legnyugodtabb hangon kérdezte:
– És mi lenne az? – Damien elutasítást érzett a hangjában, emiatt pedig megkérdőjelezte a terve sikerességét. Tényleg tőle szeretne szívességet kérni? Az önző, utálatos királylánytól? Vajon segíteni fog neki? Elég zavartnak tűnik.
– Te tudsz táncolni, ugye? – Lola torkából majdnem kiszakadt egy megkönnyebbül sóhaj, de végül vissza tudta fojtani.
– Nem. Nyolc éve melegedni járok a Hammel Akadémiára – felelte mosolyogva, majd hátralépett egyet. Damient meglepte a gesztus, mert számára nem volt olyan kellemetlen a közelség, talán azért, mert gyakran kényszerült szűk helyekre olyan lányokkal, akiktől nem akart semmit. Ha menekülésről van szó, akkor lényegtelen, hogy az ember kivel van, és hogy milyen közel.
– Nagyon vicces. Szeretném, ha megtanítanál táncolni. – Ez volt a legváratlanabb és egyben legképtelenebb mondat a fiú szájából, amelyet Lola el tudott képzelni. Először fel sem fogta, hogy komolyan beszél, ezért kicsit habozott. Miután átgondolta a helyzetet, aprót bólintott.
– És mit tanítsak? Tangó? Salsa? Foxtrott? – ajánlgatta Lola, Damien pedig csak fintorgott.
– Nem, kösz. Öhm, Cara valami nyálas dalra szeretne táncolni. Asszem' keringőt.
– Akkor miért nem kéred meg őt? Nyilván tud keringőzni.
– Mert béna vagyok, és nem akarom, hogy tudja – tárta szét a karját Damien, mintha ez magától értetődő lenne.
– Hidd el, tudja – mondta, aztán sóhajtott. – És bécsi vagy angol? – kérdezte, de a fiú arca teljes értetlenséget tükrözött.
– Nem mindegy? – Lola csak pislogott, remélte, hogy nem gondolja komolyan. Mint táncos, sértésnek vette Damien tudatlanságát, de igyekezett nem lekezelően viselkedni vele.
– Nem, nem mindegy. Más az alaplépés, más koreográfia kell hozzá, mást tükröz, és hidd el, nagyon hülyén néz ki, ha egyikőtök angolt, másikotok pedig bécsit fog táncolni – mondta.
– Akkor legyen bécsi – vont vállat. Lola sóhajtott, majd afelől érdeklődött, hogy mikor szeretné kezdeni.
– Minél hamarabb – vágta rá.
– És mi lesz az edzéssel?
– Állítólag a tánc is elég fáradtságos munka. – Lola vágott egy dühös arcot, mikor meghallotta az állítólag szót. Mégis mi a fenét képzel? Talán azt, hogy a bravúros emelések és nehéz tánclépések nem izzasztják meg az embert? Lola megtörölközött, aztán ivott egy kis vizet.
– Először megtanítom az alaplépéseket. – Lola inkább magának beszélt, igaz, Damien számára is fontos volt az információ. A lány a fejében már előrébb járt. Damien a saját bevallása szerint is béna, Lola pedig minden rosszindulatot mellőzve, egyetértett vele. Hiába voltak ruganyosak a léptei, a mozgásában volt valami bosszantó merevség, ami ellehetetleníti az élvezhető táncot. Cara sokkal ügyesebb, párszor látta már, ahogy modern táncot ad elő. Megvolt benne a tehetség. Tudta, hogy nem készíthet olyan bonyolult koreográfiát, mint amit ő meg Robert gyakoroltak. Sokkal egyszerűbb kellett, amit Damien könnyen megtanul majd, Cara pedig képes lesz alkalmazkodni hozzá. Damien le sem vette a szemét Lola lábáról, próbálta megjegyezni a sorrendet. A hozzáértés minden lépésben tükröződött.
Lola az edzőteremben, vörös arccal püfölte a zsákot, mikor egy ide nem illő személy lépett be. Az édes parfüm illata a helyiség jellegzetes izzadságszagával vegyülve jutott el hozzá. Csak egy fintorral jutalmazta az amúgy is émelyítő aromák még rosszabb egyvelegét. Nem nézett fel, anélkül is tudta, hogy a tőle nem messze álló Damienhez ment.
– Szia! – köszönt Damien. A hangja csak egy árnyalattal volt lágyabb, mint máskor, de Lola észrevette.
– Szia cicababa! – ölelte meg Cara. Lola próbált nem reagálni erre, de maga a gondolat, hogy Damient ilyen módon becézzék, olyan röhejes volt, hogy a visszafojtott nevetés miatt rázkódott a válla, végül fuldoklás szerű hang hagyta el a száját.
– Nincs jobb dolgod, mint hogy velünk foglalkozz? – kérdezte Damien gorombán. Lola elengedte a füle mellett a megjegyzést, és folytatta az edzést.
– Akkor eljössz velem a bálba? – Cara hangja inkább volt parancsoló, mint kérlelő. Damien mélyet sóhajtott. – De cica, kérlek! – A lány finoman megsimította az arcát, az ajkát lebiggyesztette, és sűrűn pislogott. Damien erős késztetést érzett arra, hogy durván ellökje magától, de az erőszak jelen esetben teljesen indokolatlan volna, és csak magát hozná kínos, valamint kimagyarázhatatlan helyzetbe, na meg Lola a végén azt szűrte volna le belőle, hogy nem szereti Carát. Tényleg nem táplált iránta mély érzéseket, de ez más lapra tartozott.
– Jó, jó – szólt, és nagyon remélte, hogy a lány ezután békén hagyja, de Carának esze ágában se volt elmennie. Lelkesen magyarázni kezdte, hogy a ruhája milyen anyagból készült, milyen színű, hogy Damiennek milyenbe kéne öltöznie és egyéb hasonló dolgokról is fecsegett. A fiút egyébként sem érdekelték az ilyen gondolatok, de így, hogy Lola minden bizonnyal figyelte őket, még kevesebb kedvet érzett arra, hogy kitárgyalja a témát. Nagy nehezen lerázta a lányt, majd Lolához fordult.
– Abbahagyhatod – morogta.
– Ahogy akarod, cicababa. – A lány arca közönyösséget tükrözött, de az ajka meg-megrándult jelezve ezzel az elfojtott mosolyt, majd hagyta, hogy a gúnyos vigyor elterüljön az arcán. Damien komoly dolgot szeretett volna kérdezni, de Lola viselkedése elbizonytalanította, és felidegesítette. Átröppent a fején, hogy meg sem kérdezi, de aztán úgy döntött, még mindig jobb szívességet kérni, mint az örökkévalóságig Cara szemrehányásait hallgatni, amit a bálon történtek váltanának ki. Lenyelte a büszkeségét, majd közelebb hajolt Lolához.
Ez a gesztus meglepte a lányt, a fejét kissé megzavarta a friss citromillat, amely egyből megcsapta. Ez meg mit művel? Csak nem...? – Hamar elűzte a fejéből ezt az ostobaságot, a figyelmét másra irányította. Úgy csinált, mintha a falon lévő barnás, ismeretlen eredetű folt annyira érdekelné, de valójában úgy volt vele, hogy jobb, ha soha nem tudja meg, hogy mi az, és hogy került oda. A fiú rekedtes, suttogó hangja cirógatta Lola fülét.
– Kérni akarod tőled valamit. – A lány szíve hevesen dobogott, a fiú jócskán behatolt az intim zónájába, amit ő jobban védett, mint az átlag emberek. Egy ilyen helyzetben, ilyen szavakat használva, Lola joggal érthette félre a dolgot, még akkor is, ha a józan esze egyértelműen kizárta ennek a lehetőségét. Nyugi. Ő Damien. Az elvetemülten helyes Damien. Akinek szuper dögös csaja van, és aki utál téged. Nem fog semmit csinálni. Nyugi – mondogatta magában Lola, majd nyelt egyet, és a tőle telhető legnyugodtabb hangon kérdezte:
– És mi lenne az? – Damien elutasítást érzett a hangjában, emiatt pedig megkérdőjelezte a terve sikerességét. Tényleg tőle szeretne szívességet kérni? Az önző, utálatos királylánytól? Vajon segíteni fog neki? Elég zavartnak tűnik.
– Te tudsz táncolni, ugye? – Lola torkából majdnem kiszakadt egy megkönnyebbül sóhaj, de végül vissza tudta fojtani.
– Nem. Nyolc éve melegedni járok a Hammel Akadémiára – felelte mosolyogva, majd hátralépett egyet. Damient meglepte a gesztus, mert számára nem volt olyan kellemetlen a közelség, talán azért, mert gyakran kényszerült szűk helyekre olyan lányokkal, akiktől nem akart semmit. Ha menekülésről van szó, akkor lényegtelen, hogy az ember kivel van, és hogy milyen közel.
– Nagyon vicces. Szeretném, ha megtanítanál táncolni. – Ez volt a legváratlanabb és egyben legképtelenebb mondat a fiú szájából, amelyet Lola el tudott képzelni. Először fel sem fogta, hogy komolyan beszél, ezért kicsit habozott. Miután átgondolta a helyzetet, aprót bólintott.
– És mit tanítsak? Tangó? Salsa? Foxtrott? – ajánlgatta Lola, Damien pedig csak fintorgott.
– Nem, kösz. Öhm, Cara valami nyálas dalra szeretne táncolni. Asszem' keringőt.
– Akkor miért nem kéred meg őt? Nyilván tud keringőzni.
– Mert béna vagyok, és nem akarom, hogy tudja – tárta szét a karját Damien, mintha ez magától értetődő lenne.
– Hidd el, tudja – mondta, aztán sóhajtott. – És bécsi vagy angol? – kérdezte, de a fiú arca teljes értetlenséget tükrözött.
– Nem mindegy? – Lola csak pislogott, remélte, hogy nem gondolja komolyan. Mint táncos, sértésnek vette Damien tudatlanságát, de igyekezett nem lekezelően viselkedni vele.
– Nem, nem mindegy. Más az alaplépés, más koreográfia kell hozzá, mást tükröz, és hidd el, nagyon hülyén néz ki, ha egyikőtök angolt, másikotok pedig bécsit fog táncolni – mondta.
– Akkor legyen bécsi – vont vállat. Lola sóhajtott, majd afelől érdeklődött, hogy mikor szeretné kezdeni.
– Minél hamarabb – vágta rá.
– És mi lesz az edzéssel?
– Állítólag a tánc is elég fáradtságos munka. – Lola vágott egy dühös arcot, mikor meghallotta az állítólag szót. Mégis mi a fenét képzel? Talán azt, hogy a bravúros emelések és nehéz tánclépések nem izzasztják meg az embert? Lola megtörölközött, aztán ivott egy kis vizet.
– Először megtanítom az alaplépéseket. – Lola inkább magának beszélt, igaz, Damien számára is fontos volt az információ. A lány a fejében már előrébb járt. Damien a saját bevallása szerint is béna, Lola pedig minden rosszindulatot mellőzve, egyetértett vele. Hiába voltak ruganyosak a léptei, a mozgásában volt valami bosszantó merevség, ami ellehetetleníti az élvezhető táncot. Cara sokkal ügyesebb, párszor látta már, ahogy modern táncot ad elő. Megvolt benne a tehetség. Tudta, hogy nem készíthet olyan bonyolult koreográfiát, mint amit ő meg Robert gyakoroltak. Sokkal egyszerűbb kellett, amit Damien könnyen megtanul majd, Cara pedig képes lesz alkalmazkodni hozzá. Damien le sem vette a szemét Lola lábáról, próbálta megjegyezni a sorrendet. A hozzáértés minden lépésben tükröződött.
– Ne csak a lábam bámuld – szólalt meg Lola, mikor észrevette, hogy a teste többi részére még csak rá sem pillantott. – Figyeld a testtartásomat is, a lábfejemtől nem tanulsz meg mindent egyből. Na mindegy – hagyta végül rá. – Akkor most gyere ide, és... – Nem fejezte be a mondatot, inkább igazgatni kezdte Damien testrészeit is.Óvatosan megérintette a fiú egyik kezét, majd a derekára tette, a másikra pedig rákulcsolta az ujjait. Érezte, hogy Damien fogása laza és távolságtartó, de talán éppen ettől volt olyan gyengéd. Nem szólt semmit, bár tudta, hogyha nem vonatkoztatnak el attól, hogy utálják egymást, a köztük lévő tér miatt a tánc sehogy sem fog kinézni, ráadásul sok mindent meg is nehezít. Ha nagyon nem megy, akkor majd megemlíti.
– Jobb lábbal előre lépsz, ballal zár, aztán helyben topogj – magyarázta úgy, hogy Damien is megértse. Egy ideig ezt gyakorolták, éppen addig, míg Lola rájöhetett arra, hogy mindkettejüknek igaza volt. Pocsékul táncolt.
– Damien, van egy remek tanácsom számodra – szólalt meg, miközben leengedte a karját.
– Éspedig?
– Légy férfi. – A lány akaratlanul is megbántotta Damien önérzetét. Nem mutatta ki, csak visszakérdezett, de nagyon sértőnek és hamisnak találta ezt a kijelentést.
– Talán nem vagyok neked elég férfi? – Lola ezt így nem mondta volna. Damien több évvel idősebb volt nála, már dolgozott is, szóval lefiúzni elég helytelen lenne. Nem tűnt fiatalabbnak a koránál, a kinézete pedig férfias volt.
– Inkább hanyagoljuk, hogy én kit tartok férfinak. – Mégsem mondhatta, hogy szerinte jól néz ki, mert az furán jött volna ki.
– Miért? Megbántanád vele Edvint? – kérdezte. Lola a szemét forgatta.
– Carának olyan pasi kell, aki érezteti vele, hogy meg kell védeni.
– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét a fiú. Lola sem volt biztos abban, hogy igaz, amit az előbb állított, de nevetséges érvelésnek tűnt, hogy azért kell Damiennek szorosabban tartania őt, meg kívülről nem néz ki jól a tánc. A fiú teljesítette a kérését, a derekánál fogva megragadta Lolát, a csípőjük közti távolság rövidesen a felére csökkent. – Így gondoltad? – Az arcán önelégült mosoly terült el, látva, hogy Lola csak pislogással reagált. A lány szakértő szemmel nézte Damient.
– Húzd ki magad! Emeld fel a fejed! Úgy – helyeselte Lola, mintha tényleg jó lenne. – És egy, két, há', négy – számolt. Mennyi dolgom lesz még! – gondolta magában.
Az elkövetkezendő napokban az edzések második felét a táncgyakorlásra szánták. Damien zavarónak érezte, hogy most fordult a kocka, és Lola tanítja őt, de ezt el kellett tűrnie. Cara nap, mint nap nyúzta, azzal idegesítette, hogy már alig várja, hogy táncolhasson vele. Lola nem sokat dirigált, de a mozdulatai arról árulkodtak, hogy kimondottan élvezi ezt a szereposztást. Nem sokat látta még harcolni Damient, de az eddigi megfigyelései alapján, nagy tekintély övezte, amit nyilván az ügyes technikával és az erejével érdemelt ki. Az ütései lazák voltak, de erősek, amikor bemutatót tartott Lolának, valahogy elengedte magát, de amikor a zene megszólalt, nem tudta leküzdeni a merevségét.
– Nem rossz – dicsérte meg Lola. Damiennel ellentétben, ő gyakran hazudott a tanítvány lelkesedésének megőrzése érdekében. A fiú nem érdemelte ki a "nem rossz" jelzőt, úgy táncolták végig a közösen kiválasztott számot, hogy kétszer rálépett a lány lábára, és háromszor rontotta el a lépést, közben pedig alig tartotta Lolát, mintha direkt el akarta volna tolni magától.
– Lassan profit nevelsz belőlem – vigyorgott Damien. Tisztában volt vele, hogy Lola mindennap a kínok kínját éli át, mikor vele táncol, de azért örült annak, hogy próbálta ezt titkolni. Egészen jóba lettek, a szükség miatt titkolták a sértettségüket.
– Nagyon lassan – bólintott Lola. – Holnap is szeretnéd megmutatni a tánctehetségedet? – érdeklődött.
– Ha a mester nem bánja – mosolygott Damien, aztán a vízért nyúlt. A lány telefonja csipogni kezdett a ruháin. Lola odasietett, majd felkapta a készüléket. Damien a szeme sarkából figyelte, mit csinál a lány. Edvin üzent neki, másnap este moziba vinné. Habozott, majd visszaírt.
– Damien, ne haragudj, de holnap mégse megy – mondta Lola bűnbánóan. Tényleg sajnálta, mert a fiú még mindig ügyetlen volt, viszont Edvinnel is szeretett volna randizni, és rövid latolgatás után úgy döntött, ennyit megengedhet magának.
– Ó, értem – mondta lemondóan Damien. Még magának sem akarta bevallani, hogy várta a másnapi próbát, és hogy csalódott, mikor a terv meghiúsult. Loláról már az elején kialakult benne egy kép, amelyet törhetetlennek hitt, de ahogy kezdte megismerni, egyre több repedés keletkezett rajta. Némelyiket Cara beszámolói beforrasztották, mások egy idő elteltével megújultak. Damien nem tudta, hogy higgyen-e a szemének, a saját tapasztalatinak, mikor a barátnője éppen az ellenkezőjét mondja. Tudta, hogy Cara hajlamos a túlzásra és a hazugságra, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy Lola ügyesen játssza meg magát. Össze volt zavarodva.
Damien feszengett, mikor táncoltak, szégyellte magát, amikor hibázott, de Lola furcsamód sosem kedvetlenítette el. Ha tehette, akkor dicsérte, máskor pedig elhallgatta a valós gondolatait, hogy ne bántsa meg.
– Miért? – kérdezte hirtelen, miközben Lola felkapta a fejét, és összevont szemöldökkel nézett a fiúra.
– Mit miért? – értetlenkedett. Eltette a telefonját, és elkezdett öltözködni.
– Miért nem érsz rá? Valami csajos dolog miatt? Vásárolni mész? – Damien véleménye Loláról sokat változott az elmúlt napokban, de ettől függetlenül úgy gondolta, hogy lány lévén szívesen hódol ennek a pazarló elfoglaltságnak.
– Szóval ilyen szörnyűségeket feltételezel rólam. Csalódtam benned. – Lola nem gondolta komolyan, és ezzel a fiú is tisztában volt, de olyan ügyesen színészkedett, hogy Damiennek emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ne higgye el.
– Haha. Ha erről van szó, akkor talán... hát... izé... arra gondoltam, hogy... – Damien erősen töprengett azon, hogyan mondja el Lolának a kérését.
– Igen, értem – bólintott Lola. A fiú sűrűn pislogva nézett rá.
– Tényleg? De honnan? – Damien egészen biztos volt abban, hogy sosem célozgatott erre a dologra, sem neki, sem másnak. Senkinek sem mesélt a tervéről, miszerint kibékíti a lányokat, így nem is tudhatta meg.
– Nem – forgatta a szemét. – Mégis honnan kéne tudnom, te dinka? – mosolyodott el.
– Én csak azt szeretném mondani, hogy talán elmehetnél Carával vásárolni. Tudom, hogy más helyen, más értékű cuccokat szoktatok venni, de talán ettől jobban kijönnétek – nyögte ki végül. Lola először nem tudott mit felelni erre a képtelen felvetésre, aztán Damien minden reményét eloszlatta.
– Bocs, Dam, de nem hiszem, hogy én és a kis barátnőd jól kijönnénk egymással. Különben meg nem biztos, hogy el akarok menni a bálba – felelte. Lola eltervezte, hogy tesz egy próbát Edvinnel, hátha a fiú elkísérné őt, de nem sok esélyét látta annak, hogy a fiú jó szórakozásnak tartana egy ilyen unalmas ünnepélyt.
– Hogyhogy? – kérdezte döbbenten. Damien mindig is olyan lánynak hitte, aki minden ilyen lehetőséget megragad, csak hogy villoghasson. Talán ebben is tévedett volna?
– Nem tudom – vont vállat. Nem szándékozott a fiúval olyan dolgokról beszélni, amikhez semmi köze. Nincs kedve ahhoz, hogy a kételyeiből viccet, megvetendő és felesleges dolgot csináljon.
– Ne már! Meglásd, jó lesz! – Most komolyan egy gazdag libát győzködök arról, hogy töltsön el egy pazarlásról szóló estét egy légtérben velem? – ébresztette rá magát Damien a helyzetre. A fiú mindig emlékeztette magát arra, hogy utálja Lolát, enélkül alighanem rövidesen barátokká váltak volna. Maga a tény, hogy a lány családja milliárdos, folyton ott lebegett körülöttük, és meggátolta a kettejük közt kialakuló barátságot.
– Lehet, hogy elmegyek, de ez annyi macerával jár. Semmi kedvem sincs ruha után kutakodni a nagy tömegben, és egy csomó pénzt kidobni vacak kiegészítőkre. – A fiú alig bírta megállni, hogy fel ne horkanjon. Utálta a lány ilyesfajta megjegyzéseit, annyira álszentül hangoztak.
Másnap Edvinnel úgy döntöttek, hogy egy vígjátékot néznek meg. A film hosszú volt, és Lola többet várt tőle, de alapvetően tetszett neki. Edvin meghívta egy sütire, majd gyalog indultak Loláék házához. Egy kellemes téma megvitatásán voltak túl, mikor Lola elég bátornak érezte magát ahhoz, hogy megkérdezze Edvint.
– Egyébként, hogy állsz a tánccal? – kérdezte alattomos módon. A szőke fiú a homlokát ráncolta, és világos szemeivel gyanakodva firtatta Lola arcát. A mosoly most is az arcán bujkált.
– Csípem, bár elég béna vagyok hozzá. Miért kérded? – Lola az ajkába harapott, majd egy mély sóhaj után magyarázkodni kezdett.
– Tudod, lesz a suliban egy bál. A Tulipán Tánc. Állati közhelyes név, de a tuti nevek már foglaltak voltak. Mindegy, szóval arra gondoltam, hogy elmegyek, és akkor te jöhetnél velem – fejezte be, majd a barátjára nézett. Edvin megtorpant, amiből Lola negatív válaszra következtetett. Ugye nem most szúrtam el az egész kapcsolatunkat? Edvin felhúzta a szájának az egyik sarkát, majd megrázta a fejét. A tincsei ide-odalibegtek a homloka előtt.
– Lola Tucker, mondd, megtisztelnél azzal, hogy eljössz velem a Tulipán Táncra? – kérdezte különös, romantikusan lekezelő hangnemben, mintha csak egy nyálas film újgazdag férfi főszereplője lenne. Lola elmosolyodott. Ha ő így, hát akkor én is...
– Se csoki, se virág? Muszáj lesz fontolóra vennem! – nevetett, majd olyan gusztustalanul boldognak mutatta magát, hogy az utcán járó emberek elfintorodtak a láttán. – Oké, rendben. Elmegyek veled. De, ha nem a ruhámhoz illő nyakkendőt viselsz, akkor a végén azt feltételezik, hogy mindenféle jöttment alakok vagyunk – viccelt. A házuk előtt elköszöntek egymástól.
Lola örült is, meg nem is. Kedvelte Edvint, és szívesen volt vele, így minden alkalmat megragadott arra, hogy találkozhassanak. A bál is egy ilyen lehetőség. Biztosra vette, hogy kivételesen jól fog szórakozni a bálon. Viszont Damien és Cara is ott lesznek, az ő közelükben pedig mindig feszélyezettnek érzi magát, mintha egy céltáblát tűztek volna a hátára.
A ruhakérdés nem volt nehéz, Lola már ki is találta, hogy a régi cuccai közül melyiket fogja választani. Az anyja megveszi számára a legdivatosabb, legcsinosabb és legdrágább darabokat, amelyeket valószínűleg sosem fog hordani, így ő feleslegesnek tartotta egy újabb megváráslását.
– Jobb lábbal előre lépsz, ballal zár, aztán helyben topogj – magyarázta úgy, hogy Damien is megértse. Egy ideig ezt gyakorolták, éppen addig, míg Lola rájöhetett arra, hogy mindkettejüknek igaza volt. Pocsékul táncolt.
– Damien, van egy remek tanácsom számodra – szólalt meg, miközben leengedte a karját.
– Éspedig?
– Légy férfi. – A lány akaratlanul is megbántotta Damien önérzetét. Nem mutatta ki, csak visszakérdezett, de nagyon sértőnek és hamisnak találta ezt a kijelentést.
– Talán nem vagyok neked elég férfi? – Lola ezt így nem mondta volna. Damien több évvel idősebb volt nála, már dolgozott is, szóval lefiúzni elég helytelen lenne. Nem tűnt fiatalabbnak a koránál, a kinézete pedig férfias volt.
– Inkább hanyagoljuk, hogy én kit tartok férfinak. – Mégsem mondhatta, hogy szerinte jól néz ki, mert az furán jött volna ki.
– Miért? Megbántanád vele Edvint? – kérdezte. Lola a szemét forgatta.
– Carának olyan pasi kell, aki érezteti vele, hogy meg kell védeni.
– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét a fiú. Lola sem volt biztos abban, hogy igaz, amit az előbb állított, de nevetséges érvelésnek tűnt, hogy azért kell Damiennek szorosabban tartania őt, meg kívülről nem néz ki jól a tánc. A fiú teljesítette a kérését, a derekánál fogva megragadta Lolát, a csípőjük közti távolság rövidesen a felére csökkent. – Így gondoltad? – Az arcán önelégült mosoly terült el, látva, hogy Lola csak pislogással reagált. A lány szakértő szemmel nézte Damient.
– Húzd ki magad! Emeld fel a fejed! Úgy – helyeselte Lola, mintha tényleg jó lenne. – És egy, két, há', négy – számolt. Mennyi dolgom lesz még! – gondolta magában.
Az elkövetkezendő napokban az edzések második felét a táncgyakorlásra szánták. Damien zavarónak érezte, hogy most fordult a kocka, és Lola tanítja őt, de ezt el kellett tűrnie. Cara nap, mint nap nyúzta, azzal idegesítette, hogy már alig várja, hogy táncolhasson vele. Lola nem sokat dirigált, de a mozdulatai arról árulkodtak, hogy kimondottan élvezi ezt a szereposztást. Nem sokat látta még harcolni Damient, de az eddigi megfigyelései alapján, nagy tekintély övezte, amit nyilván az ügyes technikával és az erejével érdemelt ki. Az ütései lazák voltak, de erősek, amikor bemutatót tartott Lolának, valahogy elengedte magát, de amikor a zene megszólalt, nem tudta leküzdeni a merevségét.
– Nem rossz – dicsérte meg Lola. Damiennel ellentétben, ő gyakran hazudott a tanítvány lelkesedésének megőrzése érdekében. A fiú nem érdemelte ki a "nem rossz" jelzőt, úgy táncolták végig a közösen kiválasztott számot, hogy kétszer rálépett a lány lábára, és háromszor rontotta el a lépést, közben pedig alig tartotta Lolát, mintha direkt el akarta volna tolni magától.
– Lassan profit nevelsz belőlem – vigyorgott Damien. Tisztában volt vele, hogy Lola mindennap a kínok kínját éli át, mikor vele táncol, de azért örült annak, hogy próbálta ezt titkolni. Egészen jóba lettek, a szükség miatt titkolták a sértettségüket.
– Nagyon lassan – bólintott Lola. – Holnap is szeretnéd megmutatni a tánctehetségedet? – érdeklődött.
– Ha a mester nem bánja – mosolygott Damien, aztán a vízért nyúlt. A lány telefonja csipogni kezdett a ruháin. Lola odasietett, majd felkapta a készüléket. Damien a szeme sarkából figyelte, mit csinál a lány. Edvin üzent neki, másnap este moziba vinné. Habozott, majd visszaírt.
– Damien, ne haragudj, de holnap mégse megy – mondta Lola bűnbánóan. Tényleg sajnálta, mert a fiú még mindig ügyetlen volt, viszont Edvinnel is szeretett volna randizni, és rövid latolgatás után úgy döntött, ennyit megengedhet magának.
– Ó, értem – mondta lemondóan Damien. Még magának sem akarta bevallani, hogy várta a másnapi próbát, és hogy csalódott, mikor a terv meghiúsult. Loláról már az elején kialakult benne egy kép, amelyet törhetetlennek hitt, de ahogy kezdte megismerni, egyre több repedés keletkezett rajta. Némelyiket Cara beszámolói beforrasztották, mások egy idő elteltével megújultak. Damien nem tudta, hogy higgyen-e a szemének, a saját tapasztalatinak, mikor a barátnője éppen az ellenkezőjét mondja. Tudta, hogy Cara hajlamos a túlzásra és a hazugságra, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy Lola ügyesen játssza meg magát. Össze volt zavarodva.
Damien feszengett, mikor táncoltak, szégyellte magát, amikor hibázott, de Lola furcsamód sosem kedvetlenítette el. Ha tehette, akkor dicsérte, máskor pedig elhallgatta a valós gondolatait, hogy ne bántsa meg.
– Miért? – kérdezte hirtelen, miközben Lola felkapta a fejét, és összevont szemöldökkel nézett a fiúra.
– Mit miért? – értetlenkedett. Eltette a telefonját, és elkezdett öltözködni.
– Miért nem érsz rá? Valami csajos dolog miatt? Vásárolni mész? – Damien véleménye Loláról sokat változott az elmúlt napokban, de ettől függetlenül úgy gondolta, hogy lány lévén szívesen hódol ennek a pazarló elfoglaltságnak.
– Szóval ilyen szörnyűségeket feltételezel rólam. Csalódtam benned. – Lola nem gondolta komolyan, és ezzel a fiú is tisztában volt, de olyan ügyesen színészkedett, hogy Damiennek emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ne higgye el.
– Haha. Ha erről van szó, akkor talán... hát... izé... arra gondoltam, hogy... – Damien erősen töprengett azon, hogyan mondja el Lolának a kérését.
– Igen, értem – bólintott Lola. A fiú sűrűn pislogva nézett rá.
– Tényleg? De honnan? – Damien egészen biztos volt abban, hogy sosem célozgatott erre a dologra, sem neki, sem másnak. Senkinek sem mesélt a tervéről, miszerint kibékíti a lányokat, így nem is tudhatta meg.
– Nem – forgatta a szemét. – Mégis honnan kéne tudnom, te dinka? – mosolyodott el.
– Én csak azt szeretném mondani, hogy talán elmehetnél Carával vásárolni. Tudom, hogy más helyen, más értékű cuccokat szoktatok venni, de talán ettől jobban kijönnétek – nyögte ki végül. Lola először nem tudott mit felelni erre a képtelen felvetésre, aztán Damien minden reményét eloszlatta.
– Bocs, Dam, de nem hiszem, hogy én és a kis barátnőd jól kijönnénk egymással. Különben meg nem biztos, hogy el akarok menni a bálba – felelte. Lola eltervezte, hogy tesz egy próbát Edvinnel, hátha a fiú elkísérné őt, de nem sok esélyét látta annak, hogy a fiú jó szórakozásnak tartana egy ilyen unalmas ünnepélyt.
– Hogyhogy? – kérdezte döbbenten. Damien mindig is olyan lánynak hitte, aki minden ilyen lehetőséget megragad, csak hogy villoghasson. Talán ebben is tévedett volna?
– Nem tudom – vont vállat. Nem szándékozott a fiúval olyan dolgokról beszélni, amikhez semmi köze. Nincs kedve ahhoz, hogy a kételyeiből viccet, megvetendő és felesleges dolgot csináljon.
– Ne már! Meglásd, jó lesz! – Most komolyan egy gazdag libát győzködök arról, hogy töltsön el egy pazarlásról szóló estét egy légtérben velem? – ébresztette rá magát Damien a helyzetre. A fiú mindig emlékeztette magát arra, hogy utálja Lolát, enélkül alighanem rövidesen barátokká váltak volna. Maga a tény, hogy a lány családja milliárdos, folyton ott lebegett körülöttük, és meggátolta a kettejük közt kialakuló barátságot.
– Lehet, hogy elmegyek, de ez annyi macerával jár. Semmi kedvem sincs ruha után kutakodni a nagy tömegben, és egy csomó pénzt kidobni vacak kiegészítőkre. – A fiú alig bírta megállni, hogy fel ne horkanjon. Utálta a lány ilyesfajta megjegyzéseit, annyira álszentül hangoztak.
Másnap Edvinnel úgy döntöttek, hogy egy vígjátékot néznek meg. A film hosszú volt, és Lola többet várt tőle, de alapvetően tetszett neki. Edvin meghívta egy sütire, majd gyalog indultak Loláék házához. Egy kellemes téma megvitatásán voltak túl, mikor Lola elég bátornak érezte magát ahhoz, hogy megkérdezze Edvint.
– Egyébként, hogy állsz a tánccal? – kérdezte alattomos módon. A szőke fiú a homlokát ráncolta, és világos szemeivel gyanakodva firtatta Lola arcát. A mosoly most is az arcán bujkált.
– Csípem, bár elég béna vagyok hozzá. Miért kérded? – Lola az ajkába harapott, majd egy mély sóhaj után magyarázkodni kezdett.
– Tudod, lesz a suliban egy bál. A Tulipán Tánc. Állati közhelyes név, de a tuti nevek már foglaltak voltak. Mindegy, szóval arra gondoltam, hogy elmegyek, és akkor te jöhetnél velem – fejezte be, majd a barátjára nézett. Edvin megtorpant, amiből Lola negatív válaszra következtetett. Ugye nem most szúrtam el az egész kapcsolatunkat? Edvin felhúzta a szájának az egyik sarkát, majd megrázta a fejét. A tincsei ide-odalibegtek a homloka előtt.
– Lola Tucker, mondd, megtisztelnél azzal, hogy eljössz velem a Tulipán Táncra? – kérdezte különös, romantikusan lekezelő hangnemben, mintha csak egy nyálas film újgazdag férfi főszereplője lenne. Lola elmosolyodott. Ha ő így, hát akkor én is...
– Se csoki, se virág? Muszáj lesz fontolóra vennem! – nevetett, majd olyan gusztustalanul boldognak mutatta magát, hogy az utcán járó emberek elfintorodtak a láttán. – Oké, rendben. Elmegyek veled. De, ha nem a ruhámhoz illő nyakkendőt viselsz, akkor a végén azt feltételezik, hogy mindenféle jöttment alakok vagyunk – viccelt. A házuk előtt elköszöntek egymástól.
Lola örült is, meg nem is. Kedvelte Edvint, és szívesen volt vele, így minden alkalmat megragadott arra, hogy találkozhassanak. A bál is egy ilyen lehetőség. Biztosra vette, hogy kivételesen jól fog szórakozni a bálon. Viszont Damien és Cara is ott lesznek, az ő közelükben pedig mindig feszélyezettnek érzi magát, mintha egy céltáblát tűztek volna a hátára.
A ruhakérdés nem volt nehéz, Lola már ki is találta, hogy a régi cuccai közül melyiket fogja választani. Az anyja megveszi számára a legdivatosabb, legcsinosabb és legdrágább darabokat, amelyeket valószínűleg sosem fog hordani, így ő feleslegesnek tartotta egy újabb megváráslását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése