2015. január 5., hétfő

12. Balhé a suliban

Sziasztok!
Úgy tűnik, semmilyen határidőt nem tudok betartani. Hiába írtam meg a részt jó előre, egy hirtelen beütött betegség, minek következtében a hét legnagyobb részében itthon maradok, megakadályozott abban, hogy közzétegyem a részt. Elnézést a késésért, és jó olvasást!

12. Balhé a suliban

   Lola több, mint egy hónap alatt rájött, hogy az eddigi életében nagy kellemetlenségnek tekintett tanulás mostanra kikapcsolódássá vált. Cara akciói ellenére is nyugodtan teltek a napjai, pihenhetett addig, amíg ki nem csöngettek az utolsó óráról, ő pedig nem indult el a Központba. Egy dolgozat ürügyén sokszor előbb elmehetett az edzésről, így megkímélte magát egy fárasztó gyakorlattól, Damien pedig nem sejthette, hogy az esetek többségében csak hazudott. Az egyetlen nehézségnek az bizonyult, hogy Es és Silvi unalmas mondandóját kellett hallgatnia az egyetlen népszerű témáról a köreikben, azaz a fiúkról. Már október közepe is elmúlt, mikor egy bizonyos esemény bebizonyította, hogy sehol sem lehet nyugta. 
   Reggel minden ugyanúgy történt, mint mindig. Felkelt, lezuhanyozott, aztán felvett egy kényelmes nadrágot meg egy pulóvert, és lement reggelizni. Kávézás közben jót beszélgetett Rosával, találkozott Alec-kel, aki szokás szerint rohant a suliba, hogy találkozzon a barátaival. Miután befejezte a saláta elfogyasztásának igen hosszú, de élvezetes folyamatát, felvette a hátizsákját, majd elindult az iskolába. Kíváncsian várta, hogy mi lesz Cara újabb trükkje, mivel próbálja megint megalázni, de egyelőre semmi sem történt. Lola egyre ügyesebben hárította el a támadásokat, Cara pedig egyre dühösebb lett. Senki sem tudta, hogy mikor fog robbanni. 
   Gyors mozdulatokkal tekergette a számzárat a szekrényén, aztán kinyitotta. Keresgélni kezdett a történelem könyve után, miközben odaköszönt a barátnőinek. Lola úgy bólogatott Es szavai hallatán, mint azok a kiskutya alakú figurák az autók elején, pedig valójában fogalma sem volt arról, hogy miről magyarázott neki ilyen lelkesen. Ugyanúgy ment minden, mint máskor. Nem volt semmi érdekes, de a hétköznapok monotonitása sem jellemezte a reggelt. 
   A földszinti terem felé sietett a barátnőivel. Nem voltak késésben, de a lány szerette volna elkerülni a vele szembekerülő embereket, ugyanis kicsit feszélyezte a viselkedésük. Aztán ajtócsapódás hangja ütötte meg a fülét. A diákok egy emberként fordultak az iskola bejárata felé. Lola a meglepetéstől kitágult szemmel követte végig az alakot, ahogy elsietett mellette. Mikor kisétált a látómezejéből, megfordult, és utána bámult. Még mielőtt más reagálhatott volna, futni kezdett, nehogy lemaradjon a fiútól. Kíváncsi volt a látogatás okáról, úgy gondolta, hamarosan meg fogja tudni. Persze lehet, hogy Carához jött, hiszen a barátnője. De akkor miért volt ilyen haragos a tekintete? Mert Damien mindig dühös... –  emlékeztette magát Lola. 
    –  Nem kérdezem még egyszer! –  visszhangzott Damien félreismerhetetlen ingerül hangja a folyosón. Lola pár lépésnyire megállt tőle, és a szerencsétlen fickótól, akinek nem látta az arcát. Felmérte a helyzetet, és úgy döntött, nem lép közbe. Ez nem az ő hatásköre. Damien a srác focidzsekijét fogta, úgy döntötte a szekrényeknek. Nem látta pontosan, de mintha a lágy fémből készült ajtó behorpadt volna. 
    Lola oldalra döntött fejjel figyelte a fiúkat. Az arcuk nagyon közel volt egymáshoz, annyira, hogy azt bárki fenyegetőnek vélhette. Damien jegeskék szemei a düh szikráit szórták, és minden vonása, minden mozdulata arról árulkodott, hogy mennyire ideges. 
   Aztán Lola kizárta az agyából az előtt lévő képet, és arra koncentrált, ami mögöttük van. Cara. A szőke lány karba font kézzel nézte a jelenetet, mögötte nagy tömeg gyűlt össze. Nyomorogtak, de Cara körül legalább egy méternyi szabad tér volt. Jellemző. A lány esküdni mert volna rá, hogy egy gúnyos mosoly futott végig Cara arcán, aztán újra visszatért a kétségbeesett, értetlen kifejezés, amelyet annyian elhittek. Szóval ezért siránkozott múltkor úgy... Vajon mit kamuzott be a szerencsétlennek? Szerencsétlen? Damien? Ha azt vesszük igen. Elvégre Cara úgy játszik vele, ahogy csak akar, és még észre sem veszi... Kis ribanc –  állapította meg magában. 
   Tovább figyelte a lányt. Nem érdekelte, hogy mivel fenyegeti éppen Damien azt az idiótát. Az viszont annál inkább, hogy Cara mit lép. Semmit. Csak állt, döbbent tekintettel. Idő közben változtatott a testtartásán, túl lazának, túl magabiztosnak tűnt az előzővel, így inkább a szája elé tette a kirívóan remegő kezeit. Annyira átlátszó volt, mások mégsem vették észre. Vajon miért nem? 
   –  Mit mondtál a csajomnak? – kérdezte Damien. Olyan idegenül hangzott a szájából ez a szó, hogy Lola egy pillanatra elmosolyodott. Csajom? Ezt most komolyan én mondtam? –  tűnődött el egy másodpercre Damien, majd kiverte a fejéből a jelenleg haszontalan gondolatokat, és visszafordult az áldozata felé. 
   –  Se... semmit! –  rebegte még egyszer Andy. Szánalmas volt így látni az egyébként nagyszájú, magabiztos srácot, de mit tehettek volna? Nem ismerték Damient, Lola sem tudott róla túl sokat, és még életében nem látta harcolni, de volt egy olyan gyanúja, hogy, ha akarná, könnyedén legyőzné az itt összegyűlt, felettébb zavaró tömeget. A tanulók minden idegszálukkal a feketébe öltözött fiút figyelték. 
   – Aha... Tehát sosem hagyta el a szádat az a monda, hogy "Legszívesebben most azonnal a padlóra döntenélek." vagy esetleg az, hogy "Amit a pasid nem ad meg neked, azt én bármikor megadom, csak kérned kell."?–  vonta fel a szemöldökét. A hangja most már nem dühös volt, inkább higgadt és hátborzongató. 
   Szóval ez az, amit Cara beadott neki. Lola nem tudta eldönteni, hogy Damient maga a tény borította ki, miszerint a barátnőjét megkörnyékezték, vagy az, hogy ő ezen kiakadt, vagy az, hogy a teljesítménye sikerességét vonták kétségbe, de ha mindenképpen választania kellet volna, valószínűleg a legutolsóra voksolt volna. Ha a fiú tudta volna, hogy Andy igazat mondott. Soha nem hajtott volna rá Carára. A lány nem az ő zsánere. Túl magabiztos, túl feltűnő volt ahhoz, hogy tetsszen neki. 
   –  Nem! –  makacskodott Andy. Damien egy pillanatig farkasszemet nézett vele. Andy nyelt egyet, látszott rajta, hogy rettenetesen félt a fiú reakciójától. Nem volt egy észlény, de azt azért világosan látta, hogy Damien könnyedén kiverné belőle a szuszt, talán még meg sem izzadna. Damien még egyszer végigmérte az ellenfelét. Túl gyenge ahhoz, hogy igazi dicsőségnek lehessen mondani, ha elbánna vele. Egyébként is elég lesz neki ez is. Többet nem fog Carához szólni. 
    –  Akkor jó –  szólt, majd elengedte. Andy először értetlenül állt az eset előtt, majd megigazította a dzsekijét, és újra kiült az arcára a magabiztos mosoly. Lola le merte volna fogadni, hogy egy sértésen törte a fejét. Már szólásra nyitotta a száját, mikor Damien rájött, hogy még van egy kis mondanivalója. 
   –  Jut eszembe. Jó lesz, ha békén hagyod azt a kis szőkét is. A saját érdekedben. –  Lola egy pillanatig fel sem fogta, hogy mi történt. Damien sem értette a saját szavait, egy hirtelen ötlettől vezérelve kezdte. Miért tette ezt? Hogy mondhatott ilyet éppen Cara előtt? Egy egész iskola előtt? Lola előtt? A lány még sosem vágyott ennyire a történelem órára, mint most. Biztosra vette, hogy csöngettek már, de senki sem indult órára. Feszülten várták, hogy mi lesz. 
    –  Hé! Az a ribi kezdett ki velem, nem én vele! –  ellenkezett Andy. Damien, aki addigra már háttal állt neki, megfordult, és lendületből behúzott neki. Az ütés erejétől Andy összegörnyedt. Ezt a lépést hujjogások követték, majd várakozó csend. Egyesek nyilván folytatást követeltek, verekedést, és értelmetlen erőszakot, másoknak viszont így is elég volt a brutalitásból. 
   –  Mégis mi folyik itt? –  kérdezte egy mély, dühös hang. Hamarosan megjelent Mr. Dustin magas, öltönybe bújtatott alakja, és utat tört magának a rémült, csodálkozó, netán érdeklődő diákok között. Az arca eltorzult a méregtől, és ajkának remegéséből tudni lehetett, hogy nagy kiabálás fog következni. 
   –  Tanár úr! Ez az alak berontott ide, és minden ok nélkül megtámadott! –  árulkodott Andy, karjával Damienre mutatott. Lola a fiúra pillantott, akin nem látszott rémület. Komolyan? Beront a suliba, idecsődíti az egész iskolát, megfenyeget és megüt egy közkedvelt személyt, aztán szenvtelen arccal az igazgató szemébe néz? Mi baja van ennek? Nem volt gyerekszobája? –  akadt ki teljesen Lola, természetesen csak magában. Nem értette, hogy lehet ilyen pofátlan és higgadt egyszerre. Az kéne még, hogy az igazgatónak is behúzzon egyet... Bár amilyen őrült, lehet, hogy meg is tenné.
    Damien a szeme sarkából látta az apró, szőke lányt. Az ajkát harapdálta, mint mindig, amikor ideges. Mi az királylány, csak nem aggódsz miattam? –  kérdezte magában. Alig bírt visszafogni egy mosolyt. Álljunk csak meg egy percre! Miért örülne ő annak, ha a lány féltené? Mr. Dustin követte a kinyújtott végtagot, és mereven bámulni kezdte a fiút. Nem nagyon hatotta meg a férfi dühös tekintete. Nem érdekelte az eset következménye, ugyanis ilyen nem létezett. 
   –  Mindenki menjen órára! –  Mr. Dustin kemény igazgató volt, ezért a tanulóknak hatalmas döbbenetet okozott, hogy ordibálás nélkül kibírta az esetet. Egyesek még várták, hátha kicsit késik a dühkitörés, de csak annyit értek el vele, hogy újabb, erővel visszafogott parancsot adott ki. –  Mindenki menjen órára! Mindenki! Te is, Andy! –  A fiú értetlenül pislogott, a kezét a szemére szorította. A férfi helyesbített. Andy a gyengélkedő felé vette az irányt. Lola lassan hátrálni kezdett. 
   –  Kisasszony, maga nem. 
   –  De azt mondta, hogy... –  Tudta, hogy nincs esélye az igazgató ellen, de meg kellett próbálnia. Semmi kedve sem volt itt maradni, és figyelni a véres jelenetet, ugyanis Damien és Mr. Dustin hasonlóan heves viselkedéséből, valamint a fiú szemtelenségéből, arra következtetett, hogy az lesz. Egyébként sem értette, hogy neki miért kellene maradnia, mikor Andynek –  aki sokkal nagyobb szerepet játszott az egészben, mint Lola –  mennie kellett. 
   –  Azt mondtam maradj! –  utasította ellentmondást nem tűrően. Mikor a folyosón már csak ő, Mr. Dustin, Damien és Cara maradt –  ugaynis neki meg sem fordult a fejében, hogy elmenjen –  a tanár szembefordult velük, és túlságosan nyugodt hangon kezdett beszélni. 
    –  Damien Phillips, nem mondhatom, hogy örülök, hogy újra láthatlak. 
   –  Elhiheted, hogy nem a te hiányod miatt vagyok itt –  szólt a fiú. Lola csak pislogott. Ezek ismerik egymást? Te jó ég, hova keveredett? 
    –  Ez volt az utolsó eset, mikor elnéztem neked a rendbontást –  hadonászott az ujjával Mr. Dustin. Damien visszafojtott egy horkantást. 
    – El kell, hogy keserítselek, de a múltkor is ezt mondtad. Egyébként pedig mióta beszélsz úgy, mint egy igazgató? –  Miért beszéltek úgy, mint akik régi barátok, vagy legalábbis ismerősök? Talán Damien is idejárt régen? Lehetséges... Bár a tandíj elég magas, és nem valószínű, hogy ösztöndíjas volt. Talán sportolt valamit. Biztos jó volt ilyenekben, hiszen rengeteget edzett, és ez látszott is rajta. 
   –  Bocsi –  vágott közbe Lola, még mielőtt a fiú egy újabb veszekedést provokált volna. –  Miért is kell itt lennem? Nekem semmi közöm sincsen ehhez az egészhez. – Talán a mondatai sugallták azt, hogy félt a következményektől. 
    –  Ne hisztizz, pár nap múlva úgyis behívtak volna az igazgatóiba egy buta ürügy miatt. Kapóra jött az öregnek, hogy idejöttem, és...
    –  És megvertél egy diákot –  fejezte be Mr. Dustin. 
  –  Nem megvertem, csak ... megfegyelmeztem. Ugye mennyivel szebben hangzik? –  kérdezte Damien, miközben Lola még mindig értetlenül nézett hol egyikükre, hol másikukra. 
    –  Miért hívtak volna be? –  faggatta őket tovább, hátha ezúttal sikerül megmaradniuk az eredeti témánál. Egyre zavarosabb lett neki az egész. Eleve megnehezítette a dolgát az, hogy Damien egyszerre adott fizikai és mentális kiképzést is, legalábbis a lány úgy gondolta, hogy a fiú goromba viselkedése felért azzal, nem kellett neki még ez a keszekuszaság is. 
    –  Mert az Enigma új tagja vagy, ezáltal az iskola, bár kötelező marad, kicsit át lesz variálva. Különböző kiváltságokat kapsz, mert sok olyan helyzet adódhat, amely miatt hanyagolnod kell majd az iskolát, a tanulást, ilyenek. Ilyen esetekben megteszünk bizonyos lépéseket, hogy ne róják fel neked a különböző mulasztásokat. 
    –  Tehát csalnak és hazudnak. Világos. –  Lolának volt egy elképzelése az Enigmáról. Mivel ez állítólag a jó oldal, úgy gondolta itt törvény szerint cselekednek, mindig minden körülmények között. Na mármost, ez az elmélet már ott is hibádzott, hogy Damien az Enigma tagja, akiről Lola nem feltételezte azt, hogy így tett. Most pedig rájött, hogy az Enigma ugyanolyan módszerekkel dolgozott, mint a bűnözők, de ők ezt a jó nevében csinálták. De miért kéne, hogy ez zavarja? Elvégre ő a saját apja után kémkedett. Elárulta a saját családját. 
    –  Te is mindig azt csinálod, miért zavar, ha más is olyan álszent, mint te? –  kérdezte Damien. A fiú kimondta a lány gondolatait, ennek ellenére Lola dühös lett. A fiú nem is ismeri őt, hogy mondhat ilyeneket? Ő nem álszent, csak... A fenébe is, de még mennyire, hogy az. Ebben nőtt fel, nem volt még olyan napja, hogy ne játszotta volna meg magát. A boldog család látszata mindig fontosabb volt, mint a valós helyzet és a valós érzések. 
    –  Mert te nem játszol szerepet ugye? –  kérdezte Lola. Igaza volt a fiúnak, de úgy érezte muszáj visszavágnia. –  Ugyan már! –  nevetett kényszeredetten. –  Szerinted ki hiszi el, hogy tényleg ilyen érzéketlen vagy? Játszod az ügyeletes rosszfiút, aki megveti a gazdagokat, és mindenkit, aki  nem tetszik neki. De tudod mit? Nem hiszek neked! Te nem ilyen vagy. –  Mélyen a fiú szemeibe nézett, és nem érdekelte, hogy kihúzta a gyufát. Muszáj volt megmondania. Maga sem tudta, miért, de úgy érezte, Damien viselkedése részben csak játék. Amikor azt mutatja, hogy dühös, tényleg az. Amikor gúnyolódik, tényleg élvezi. De valami mesterkéltség van benne, és ez már az elején észrevette. 
   –  Semmit nem tudsz rólam! Semmit! –  ismételte meg Damien nyomatékosabban. Ökölbe szorította a kezét. Ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy megüsse a lányt. Mégis mit képzel magáról? Úgy beszél, mintha ismerne, pedig nincs így. Idegesítő vakarcs. Elkényeztetett liba. Rózsaszín királylány. – Nem tehetett róla, de nem volt képes jobb szitkokat kitalálni. Az agya nem tudott rendesen dolgozni, túl ingerült volt ahhoz, hogy valami jobban visszavágjon. 
   –  De igen. Eleget tudok ahhoz, hogy felismerjem, mikor hazudsz. Ki tudom következtetni a szavaidból, hogy te nem engem utálsz. Nem én vagyok az, akit valami sztereotípia miatt elítélsz. Ha erről lenne szó, akkor már régen rájöttél volna, hogy nem olyan vagyok. Utálod a gazdagokat, ezt is megértem. De nem erről van szó. Valami más van a dolog mögött, és bevallom, nem tudom, hogy az mi. De tudom, hogy nem engem utálsz, és ez nekem éppen elég –  mondta, majd elköszönt Mr. Dustintól, és visszament az órájára. Most biztos elgondolkodtatta Damient. Vajon mit szólt az ő kis monológjához? Tetszett neki? Vagy felbosszantotta? Lola nem tudta eldönteni, hogy melyiknek örült volna jobban. 
    A fiú egy ideig állt némán, és próbálta legyűrni a szégyenét. Lolát nem érdekelték a vádaskodásai, a bántó szavak, és a gondosan megtervezett megjegyzések, amelyeket a fejéhez akart vágni. Leoltotta, aztán otthagyta. A lány közönye valami különös érzést váltott ki belőle. Tisztelte azért, amiért ilyen módon leégette őt, amiért képes volt megszégyeníteni Cara és Mr. Dustin előtt, de dühös is  volt. 
    –  Örültem a találkozásnak – morogta, miközben magára öltötte a jól ismert érdektelenségét, majd Carának biccentve kilépett az iskolából. 

   – Szia! –  szólt bele a telefonba a fiú, miközben New York egyik kisebb parkjában sétált. Egyik kezét a zsebébe dugta, kezdett hideg lenni. 
   –  Hogy vagy? –  A Lolával való, lehangoló beszélgetés után Damien nem vágyott másra, csak hallani a hangját.  A nyugalom, amely a lágyan rezgő hang miatt árasztotta el Damient, minden gondját elfeledtette vele. A nő nem volt már fiatal, és ez olykor aggodalommal töltötte el a fiút, de aztán mindig arra gondolt, hogy mellette semmi baja nem lehet. Maga előtt látta az idősödő arcot, érezte a szeretet, amelyet mindig megkapott tőle. Talán ők voltak az egyedüliek, akik tiszta gondoskodást adtak neki, és amit tettek, mindenféle hátsószándék nélkül tették. 
   –  Az most nem érdekes –  terelte a témát. Nem akarta terhelni őt a problémáival, és tudta, hogy a nő nem szereti, ha Damien ilyen negatívan áll hozzá a dolgokhoz. Valamilyen megértette, hiszen ismerte a fiú gyerekkorát, a szüleit, de közben azt is tudta, hogy ha a fiú próbálkozna egy kicsit, akkor sokkal szebb szemszögből láthatná a világot. –  Cassie hogy van? –  érdeklődött. Egy pillanatnyi csönd állt be, majd a nő újra megszólalt. Damienen majdnem úrrá lett az aggodalom. 
    –  Jól. Mondtam, hogy ez csak egy kis megfázás –  nevetett a nő, ezzel megnyugtatva a fiút. Damien szája mintha felfelé görbült volna. 
     –  Tudod, hogy aggódom értetek –  mondta. Képtelen volt nélkülük elképzelni az életét. Hiába tudta, hogy egyszer ez meg fog történni, hiába próbált már most felkészülni a legrosszabbra, egyszerűen nem ment neki. 
      –  Nem kell törődni velünk. Még fiatal vagy, nem vehetsz a nyakadba még minket is. Élj, amíg lehet –  tanácsolta. Mindig képes volt lemondani a saját jólétéről azért, hogy Damiennek jó legyen. Szeretet a jóságát, és hálás volt érte. Éppen ezért kellett gondoskodnia róluk. Sosem jelentett terhet számára az, hogy törődnie kellett velük, örömét lelte abban, hogy segíthetett nekik. Az életében pedig hosszú ideje nem volt semmilyen pozitív dolog. 
    –  Felelősnek érzem magam értetek. Ez így természetes –  állította. 
    –  Köszönjük. 
    –  Nem kell. Ha bármire szükségetek van, legyen az lelki segítség, vagy pénzbéli, én... –  A nő nem hagyta befejezni a mondatot. 
    –  Semmi szükségünk sincs a pénzedre. Kemény munkával keresed meg, neked is kell. Meg tudtunk élni eddig is. És, ha nem így lenne, akkor is fontosabbnak tartanám, hogy te boldogulj. 
     –  Valamelyik nap elhozom egy kis időre Cassie-t. Már nagyon hiányzik – sóhajtott Damien. A nő előző mondataira szándékosan nem mondott semmit. Elérzékenyült, és ezt utálta. 
    –  Te is neki. Szerencséje van, hogy így törődsz vele. Nem sok ember lenne erre képes. Jó ember vagy, remélem tisztában vagy vele. Jobb, mint aminek gondolod magad –  mondta a nő, de a fiú nem akarta elhinni. Mindig dicsérte, mindig ilyen és ehhez hasonló szép szavakat kapott tőle, de ez nem jelentette azt, hogy valóban így van, csak azt, hogy ő így látja. 
    –  Te jobb vagy nálam –  jelentette ki, miközben egy fához sétált, és a törzsének döntötte a hátát. 
    –  Te jól vagy, ugye? –  kérdezte, és a hangjából hallatszott,  hogy részben elterelésből kérdezte, részben pedig azért, mert tényleg érdekli. 
    –  Igen. Adódtak apróbb gondok, de semmi olyan, amit ne lehetne megoldani. –  De még milyen apró. Maximum százhatvan centi. 
    –  Ennek örülök. –  A nő hangjából hallatszott, hogy mosolyog. 
    –  És te? Hogy vagy?
    –  Úgy, mint mindig. –  Damien tudomásul vette, hogy nem akar magáról beszélni, ezért nem mondott semmit rá, csak folytatta a csevegést. 
    –  Remélem tudod, hogy ti vagytok számomra a legfontosabb emberek. –  Komolyan gondolta. Csak pár olyan ember akadt, akik nélkül nem tudott volna tovább élni, és Cara nem tartozott ezen kevesek közé. 
    –  Az emberek változnak, az idő telik, és előbb-utóbb te is rájössz, hogy rajtunk kívül is van élet. Nem lehetünk mindig mi a legfontosabbak. –  A nő hangja nem volt vidám, inkább keserű, de Damien tudta, hogy annak örülne a legjobban, ha így lenne. Valamiért nem szeretné, hogy az élete belőlük álljon. 
   –  Talán. Most viszont úgy érzem, rajtatok kívül nem kell senki más. Szeretlek titeket –  búcsúzott el, majd sóhajtott, és ellökte magát a fától. 

3 megjegyzés:

  1. Annyira jól írsz imádtam mint eddig mindet, alig várom a kövit, mikorra várható? :)

    VálaszTörlés
  2. Szia! Hűha, köszönöm szépen! Igyekszem :) Ha minden jól megy, akkor szombaton érkezik a következő rész.

    VálaszTörlés