11. Az első feladat

Sziasztok!

Ha jól számolom, akkor pont jókor jön a rész. Remélem, hogy tetszeni fog. Jó olvasást! 

11. Az első feladat

   Lola tényleg koncentrálni akart a feladatra. Minden erejével azon volt, hogy a bevetés lefoglalja a gondolatait, hogy még egyszer – talán utoljára – eltöprenghessen azon, hogy biztosan szeretné-e, de valahogy nem sikerült. Tudta, hogy ez fontosabb a randijánál és Edvinnél, meg sem próbálta tagadni. Egy idő után ez a jóval jelentéktelenebb ügy mégis lefoglalta őt, Lola pedig belátva, hogy nincs értelme ez ellen harcolni, megadta magát. 

  Edvin minden szempontból jó volt. Egy fenét jó! Kiváló. Nem csak kedves, figyelmes és szórakoztató volt, hanem helyes is, ami bár elhanyagolható, plusz pontnak számít. Remekül érezte magát az este, és a csók is tetszett neki. Nem sok mindenkihez tudta viszonyítani, csak Andyhez, de hozzá képest mindenképp jobban teljesített. De utálom, amikor tinilányként viselkedem! Idióta kamaszkor...  – morgolódott magában. Az Edvinről szóló gondolatai közé folyton beszúrt egy-egy ilyen és ehhez hasonló szidalmat, majd onnan folytatta tovább a dolgot, ahol abba hagyta. 

 Másnap az iskolában ismét szembesült a diáktársai által tanúsított, már-már megszokott viselkedéssel. Néhány lány összesúgott a háta mögött, mások pedig nem titkolva az ellenséges érzéseiket, melyeket nyilván Lola iránt tápláltak, kissé emelt hangon nyilvánították ki a véleményüket. A fiúk mosolyogtak rá, némelyek még kacsintgattak is neki. Tényleg ennyit számít az, hogy csókolózott Andy Rogerrel? Nehezen hitte el, hogy a korabeliek ennyire gyerekesek, de minden jel erre mutatott, így kénytelen volt elfogadni. 

   Silvi és Es azóta valahogy igyekeztek jobban belevonni Lolát azokba a létfontosságú társalgásokba, amelyekből eddig mindig kizárták – a lány őszinte örömére. Most viszont hallgathatta a véget nem érő beszélgetést a fiúk mosolyáról, a hasáról és a fenekéről, és még hálát adhatott az égnek, hogy ezeknél a testrészeknél maradtak. Bizonyára azt képzelték, hogy Lola azért csókolta meg Andyt, mert pasit akart fogni magának, vagy mert tényleg tetszett neki a fiú. Az utóbbi igaz, bár nem olyan szinten, ahogyan a barátnői hitték, az előbbi pedig egyenesen nevetséges. Minek kellene neki egy hormontúltengéssel küszködő, rossz értelmi képességekkel rendelkező kamasz a sok közül, mikor ott van neki Edvin, a kifinomult humorú, barátságos srác? Persze az ő létezéséről Es és Silvi semmit sem tudott. 

  A táncpróbán igyekezett, hogy minél hamarabb beérhessen a Központba. Felhívta Mr. Atkinst és Robertet is, hogy induljanak hamarabb. Mire ők megérkeztek, Lola már átöltözött, a próbateremben éppen a bemelegítés kellős közepén tartott. Mindketten csodálkoztak ezen, de egyikőjük sem szólt semmit. Robert egyébként sem volt beszédes típus, Mr. Atkins pedig egy ideig figyelte, ahogy a lány szokatlan intenzitással összpontosít a lépésekre, a testtartásra, a tempóra, a partnerére, egyszóval mindenre. 

    – Rendben, most pihenjetek egy kicsit!  – utasította őket. A lány azonnal elejtette a karjait, majd nekidőlt a falnak. Érezte a hátán a tükör hűvösségét, de ennek az élvezetnek a szomjúsága hamar véget vetett. Mr. Atkins gyanakvó arccal figyelte a szaporán nyelő Lolát, aki hamarosan letette a kulacsát. 

  – Lola, ha szeretnéd, akkor elengedlek hamarabb – ajánlotta fel a tanár. A lány őszintén meglepődött. Ilyen könnyen átlátnak rajta? 

     – Tessék?  – kérdezte, meglepettségét a fáradtság okozta zavarodottságnak álcázva. 

    – Ha szeretnél hamarabb elmenni, akkor elengedlek  – ismételte meg előbbi felajánlását a férfi, miközben a lányt fürkészte. Biztosra vette, hogy Lola örömmel bólint, majd egy-két megjegyzést ejtve az úti céljáról összeszedelőzködik, és elmegy. 

    – Nem, nem, majd ha megvolt a napi két és fél óra  – célozgatott arra, hogy így is, úgy is előbb el fog menni. Mr. Atkins bólintott. 

   Végül tényleg hamarabb jutott ki az Akadémia épületéből, amely előtt azonnal fogott egy taxit, és elindult a Központ felé. Az út eleinte érdekesnek bizonyult számára, gyakran járt azon a környéken, de mégsem annyira, hogy ne lepődjön meg olyan dolgokon, mint a boltok, az építkezések, vagy a nap, mint nap arra járó emberek. Mostanra ez is rutinná vált számára. 

   Még emlékezett, merre van Oscar irodája, ráadásul már egészen jól kiigazodott a Központ kusza folyosórendszerén. A szőke férfi mosollyal köszöntötte. Lola önkéntelenül is Edvin gödröcskés arcát látta maga előtt. A hasonlóság eltéveszthetetlen volt. Vajon Oscar tudja? Tudja, hogy ő és az öccse randiztak? Vajon Edvin elmesélte neki, hogy hová vitte, hogy megcsókolta? Vajon kitárgyalták? Lola beharapta az ajkát, nehogy kibukjon belőle egy nem éppen ideillő kérdés. 

   Oscar a székében hátradőlve fogott neki a lány feladatának ismertetésébe, a tőle megszokott stílusban és hangnemben, érthetően elmondta, hogy mégis mit kell majd tennie. Lola hallgatott, miközben egy ideig a széke karfáját simogatta, de egy idő után felhagyott ezzel a tevékenységgel, ugyanis úgy tűnt, teljesen elvonja a figyelmét az érdekes és fontos információkról. 

    – Mint te is tudod, Damien szerint még koránt sem végeztetek a kiképzéssel. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen alig egy hónapja vagy itt, míg a rendes ügynököknél évekig tart, igaz, nálad, hogy is mondjam, rövidített kiképzést alkalmazunk.  – Lola bólintott, jelezve, hogy megértette, amit mondott. – Bizonyos körülmények arra ösztönöznek – Ezt a szót úgy ejtette ki, hogy a lány biztos volt benne, a valódi jelentése annyit tesz, "kényszerítenek".  –, hogy azonnal kezdjünk téged beavatni a dolgokba. 

    – Miféle körülmények?  – vonta fel a szemöldökét Lola. A megfogalmazásból ítélve tudta, hogy valami nagy változás állt be a nyomozásban, valószínűleg valami rossz. Máskülönben nem kellene ő, főleg nem ilyen hirtelen. Bár a lány nem ismerte sem a rendőrség, sem pedig az ügynökök munkáját, sejtette, hogy mindenféle előzmény nélkül nem küldenek újoncokat nyomozni, kivéve, ha sürgős ügyről van szó. Vagy még akkor sem. 

    – Öhm...  – Látszott Oscaron, hogy ezzel megfogták. Egyáltalán nem akarta megmondani Lolának, mi az, ami miatt kell a segítsége, és egészen eddig abban reménykedett, hogy nem fognak feltűnni neki a megválogatott szavak, de úgy látszik, a lány sokkal gyakorlottabb, vagy okosabb, mint amilyennek látszik. Nem hiába választotta őt Damien. Rendben, neki is volt némi beleszólása, de... mégis Damien tette fel a pontot az i-re. 

   A fiú először senkit sem akart választani. Nem örült annak, hogy a semmiből, minden kiképzés és vizsga nélkül idehoznak egy újoncot, de annak még annyira sem, hogy éppen egy ilyen jómódú családból választanak ki. Ráadásul pont az egyik legmegátalkodottabb bűnözőéből. Félt az árulástól, ahogyan eleinte Oscar is. Elvégre mégis csak egy család, de ez a tény nem is ösztönözné arra őt, hogy elmondja, mi a helyzet, a gyakorlatlansága és ügyetlensége miatt könnyedén leleplezheti őket akaratán kívül is. Ezt ő sem akarta, de felsőbb utasítást kapott, és ő is belátta, hogy nincs más lehetőség. 

   A kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy Damiené lesz a döntő szó. Az ő csapatába fog bekerülni az a bizonyos tag, és ő fogja kiképezni, így a legjobb az lesz, ha kiválasztja, ki lesz a szerencsétlen áldozat. Az adatokat a fiú elé tárták. Az Enigmának minden – azaz minden – adathoz hozzáférése van, így még a legtitkoltabb információkat is megmutathatták Damiennek. Természetesen kapott időt a gondolkodásra, ezalatt pedig folytonos ösztönzést is kapott Oscartól. 

   Annabelle Tucker sokkal edzettebb, az eredményei alapján pedig intelligensebb nő volt, mint Lola. Ilyen szempontból tökéletesen megfelelt volna a posztra, de Oscar mindenféle ismeretség nélkül is tudta, hogy ő lojálisabb a családjához, mint mondjuk Alec vagy Lola. Alec ilyen szempontból megfelelt volna a munkára, ahogy az értelmi és fizikai képességei is megállták volna a helyüket, de az ő esetében félő lett volna, hogy kibírja-e. Az adatok szerint többször járt már pszichológusnál, gyermekkorában dühkezelési problémái voltak, amelyek mostanra már megoldódtak, a szakértő véleménye szerint a kiegyensúlyozott élet tökéletes gyógyír erre, na meg egy kevés nyugtató. Lola, a legkisebb. Se nem erős, se nem különösen intelligens, bár meg kell hagyni, hogy jól teljesít az iskolában, a tánc pedig kitartásra készteti. Megbízható forrásokból úgy értesültek, hogy a családjával szemben gyakran tanúsított ellenállást. Damiennek is be kellett látnia, hogy ő a legmegfelelőbb erre a posztra, minden kezdeti hátrány ellenére is. 

    – Nos? Miféle körülmények? – ismételte meg Lola az imént feltett kérdést. Nem szerette, ha hazudnak neki, vagy eltitkolnak előle valamit. Főleg nem ilyen esetekben. Kíváncsian oldalra fordította a fejét, a hangja számon kérő volt. 

    – Az apád ügyében...  – kezdte Oscar, de nem a férfi nem mutatott semmilyen hajlandóságot arra, hogy befejezze. Vett egy mély levegőt. – Az apád ügyében sok minden megváltozott. Mint tudod, nem te vagy az egyetlen belső emberünk... Tegnap este hírt kaptunk arról, hogy az egyik legmegbízhatóbb forrásunkat meggyilkolták – mondta ki végre. Lola egy ideig pislogás nélkül meredt Oscarra. 

    – Kit?  – kérdezte. A hangjában semmilyen érzelem nem hallatszott, kegyetlenül közömbös maradt egy ember halálával szemben, legalábbis látszólag. Legmegbízhatóbb forrás... Tehát hasznos információkat kaptak tőle, olyanokat, amikkel sok mindent elérhettek, de még így se a legjobbakat. Ennek ellenére az apja közelében kellett, hogy legyen, de nem családtag. Körülbelül három olyan embert ismert, akire ez a leírás illett. 

  – Lola, nem hiszem, hogy ennek most lenne itt az ideje...  – Oscar ellenkezni kezdett, de tudta, hogy nincs értelme. 

    – Hogy hívják? Hogy halt meg? Legalább az alapvető információkat mondd meg! – parancsolta Lola. Kissé furcsának érezte, hiszen Oscar mégis csak a főnöke, de utána rájött, hogy ez nem tántoríthatja el attól, hogy kiderítse ki az. Előbb-utóbb úgyis meg fogja tudni. Legalább most van ideje felkészülni rá.

    – Ulrik Donovan. Három lövedék fúródott a mellkasába  – felelte Oscar. Lola nyelt egyet. A maga előtt látta a sápadt, merev testű Ulrikot. Kiskora óta dolgozott az apjának, mint testőr. Szinte folyton vele voltak, munkában, otthon, rendezvényeken... már-már családtagnak számítottak. Hányszor, de hányszor küldte el a magas, szőke Ulrik az apjától, mert az nem ért rá. Úgy tűnt teljes mértékben hűséges az apjához, de a látszat tényleg csal. Legalábbis Lolát átverte, de az apját nem tudta. Meghalt. Az apja tehetett a haláláról. A lány bólintott, majd újra közömbös hangnemre váltva, a többi információt követelte. 

    – Az apád irodája már be van poloskázva, még tegnap éjjel ellenőriztük. A dolgozószobájába azonban még Ulrikot sem engedte be, így nem tudtunk semmilyen adatához hozzáférni. Az a sejtésünk van, hogy a fontosabb, vagyis a mocskosabb ügyeket ott tárgyalja meg. – Lola összevonta  a szemöldökét. Először is furcsa volt neki, hogy Oscar nem magázza. Ez csak most tűnt fel neki, pedig az egész beszélgetés alatt tegezte. 

    – Ez nem túl logikus  – adott hangot Lola a dolognak, ami miatt sántított neki az előbbi állítás. – Az apám, bármennyire is tűnik elvetemültnek, nem engedné a családja közelébe a veszélyes "ügyfeleket", amikről éppen szó van. És szerintem más ember is így tenne, már csak a látszat kedvéért is.  – Lola igyekezett nem védeni az apját, de mégiscsak abszurd dolognak tartotta azt, hogy ilyen alávaló embereket engedjen közéjük az apja. Igaz, talán ő maga is pont ilyen...

    – Igazad van, de gondolj csak bele. Ezek többsége gazdag, befolyásos, és senki nem gondolná róluk, hogy valaha is benne lenne a kezük mondjuk sikkasztásban, vagy valami korrupt ügyben, nemhogy gyilkosságban!  – világított rá egy igen egyértelmű tényre Oscar, ami valahogy mégis elkerülte Lola figyelmét. 

   A lány a szája szélét rágcsálva dolgozta fel az imént hallottakat. Sokszor vacsoráztak velük az apja üzlettársai. Az ilyen alkalmakkor néha az egész család együtt evett, ami nagyon furcsa volt. Próbált egy idegen előtt egymást jól ismerő, átlagos családnak mutatkozni, aminek az lett az eredménye, hogy másodperceken belül kínos csend állt be közöttük, majd azonnal kezdetét vette a tévedésekből induló hazugságspirál, ahogy Alec nevezte mindig. Előbb-utóbb mindenki olyan ételekkel nézett szembe a saját tányérján, amelyeket utált, de muszáj volt mosolyogva elfogyasztania, mert egy kedves családtag szerint éppen az a kedvence. Lolának szerencséje biztos mentsége volt arra, hogy miért nem eszik, könnyedén visszautasíthatott bármit azzal, hogy lisztérzékeny, mire a többiek meglepődtek azon, hogy az az étel tartalmaz glutént, mire felvilágosította őket, hogy abban bizony van.  Vajon hány gyilkossal bájcseveghetett az évek során? 

    – Tehát be kéne poloskáznom  – vonta le a következtetést Lola, miközben sóhajtott egyet. 

   – Az íróasztala környékét célozd meg. Valahol középre tett, az asztallap aljára, így mindenkit tisztán fogunk hallani, és nem is fogják észrevenni. Semmit se vegyél el, ne mozdíts el semmit, csak akkor, ha vissza is teszed oda, ahol volt!  – Ilyen és ehhez hasonló tanácsokat kapott Oscartól, majd megkapta az instrukciókat azzal kapcsolatban is, hogy hogyan helyezze fel a poloskát. 

    – Örömmel veszem tudomásul, hogy tegnap sem szalasztottad el a testedzés lehetőségét! – fogadta Damien gúnyos mosollyal Lolát. Nem tudta, hogy mit csináltak azután, hogy ő elment, de azt azért nehezen képzelte el, hogy a látott jelenet után csakúgy elköszöntek, és mindenki más irányba indult el. Ezt az elméletét a Caratól hallottak teljes mértékben megerősítették.  – Remélem nem vagy fáradt királylány, mert egy ideig nem mész haza. – Damien hangja a megszokott gúnytól csöpögött, és ez elmosta Lola minden reményét afelől, hogy a fiúval valaha jóban lehetnek. 

    A fiú minden gyakorlatból kétszer annyit csináltatott vele, mint eddig, sokkal többet ügyelt a szabályosságra, és keményebben bánt vele, mint bármikor máskor. 

    – Menj a bokszzsákhoz!  – utasította. Lola nehezen, de odavonszolta magát az említett tárgyhoz. Az agya folyamatosan a szűkös határidőn belül megoldandó feladaton járt, annak ellenére is, hogy izzadtan, fáradtan püfölte a zsákot, miközben Damien folyamatosan kiabált. 

   Mikor végre kiléphetett a friss levegőre már sötét volt. Elővette a telefonját, és felhívta Minát, aki a jelek szerint már egy ideje zaklatta. Nem tudta értesíteni arról, hogy késni fog, úgyhogy már legalább egy órája náluk rostokolhat. Mina hetykén beszélt, nem nagoyn érdekelte, hogy Lola nem jelent meg a megbeszélt találkozón, állítása szerint nagyon jól elvolt, és még süteményt is kapott Rosától. Ennek Lola örült. Arra kérte a barátnőjét, hogy várja meg náluk, ha edzeni nem, legalább beszélgetni tudnak. 

    – Nem azt mondtad, hogy Damien most normálisabb?  –  kérdezte, miután Lola elmesélte a mai nap történéseit. Már eleve különös volt maga az állítás is, miszerint Damien képes emberi módon viselkedni, nem hogy Lolával szemben, akit úgy tűnt, különösen utált.  –  Már meglepődtem... Damienre nem jellemzőek olyan dolog, mint a kedvesség, az udvariasság, a figyelmesség, vagy... tudod, pozitív tulajdonságok, főleg az emberekkel való kommunikációra vonatkozólag. 

    –  Hű, ez szép mondat volt!  –  dicsérte meg az egyszerű kifejezésmódot kedvelő barátnőjét Lola. Mina elmosolyodott, miközben elvett egy süteményt az asztalon lévő tányérról, majd beleharapott. 

    –  Kösz. Ez volt az első, és az utolsó alkalom, hogy ilyet hallottál tőlem. 

    –  Egyébként Damien egy nagy tahó. Mindig is tudtam –  terelte errefelé a beszélgetést.  –  Pont, mint a barátnője... –  morogta. 

    –  Sose fogom megérteni, hogy a pasik miért az ilyen csajokra buknak... 

   – Én sem... Csinos, szép, szőke, gazdag... – sóhajtozott. 

   – Az az egy mázlija van a dögnek – mondta Mina. Lola összevonta a szemöldökét. Nem értette. 

   – Mi a mázlija? – érdeklődött. A barátnője megvonta a vállát. 

    – Hát, hogy nem gazdag – felelte, mintha egyértelmű volna. Lola hátrahőkölt. 

    – Tessék? Hogy Cara nem gazdag? 

   Mina nem értette a barátnője értetlenkedését. Már kiskora óta ismeri a lányt, de eddig sosem gondolta róla az ellenkezőjét. Már akkor sem kedvelte, mikor először belépett az Enigma New York-i központjának az ajtaján, és megpillantotta. Azóta kiderült, hogy a megérzései helytállónak bizonyultak. Amikor Cara elkezdte a kiképzését, ő és Damien éppen akkor szerződött le diákként. Tizenegy éves volt, de már akkor is látszott, hogy évek múltán ő lesz a legszebb, aki valaha is az Enigmában dolgozott. Így belegondolva, rettentően fura, hogy Cara és Damien most együtt vannak, hiszen pár éve, mikor tizenhat évesek voltak, számukra a lány csak egy fejletlen kölyök volt, mostanra pedig érett partnerré vált minden téren. Legalábbis Mina így tudta. 

   – Így van. Különben Damien nem is kezdett volna vele. Fogalmazzunk úgy, hogy ellenséges érzületei vannak velük szemben... 

   – Ezt egy Jane Austen könyvből lested el? – vonta fel a szemöldökét Lola. Nem akart azon gondolkodni, hogy mit hazudozott össze Cara nekik, vagy éppen az egész iskolának. 

    

  Lola keze remegett. Hajnali három óra volt, az ablakon a Hold ezüstös fénye kúszott be, barátságosabbá téve a sötétséget, amely a folyosó kihalt részén uralkodott. Alig egy nap telt el azóta, hogy megkapta a feladatát, de már ott állt, pár lépésnyire a céltól. Arra jutott, sokkal könnyebb lesz, ha hamarabb cselekszik. 

   Egy barna ajtó előtt állt, amelyen szemmagasságban – azaz az átlagos méretű emberek szemmagasságában – egy tábla függött, hirdetve a szoba tulajdonosának nevét. A lány érezte a szívének gyors lüktetését, a lélegzetének egyenlőtlenségét, de igyekezett másra fókuszálni. Azért volt ilyen izgatott, mert még sosem próbálkozott meg azzal, hogy belépjen ide. Azaz csak egyszer. Egyetlenegyszer. 

   Még gyerek volt, mikor ez történt, talán még a hetedik életévét sem töltötte be. Az egyik gyenge pillanatában bekukkantott a szobába, majd látva, hogy nincs, aki megakadályozza, átlépte a küszöböt. Akkor a bútorok többsége bőrből volt, a hatalmas ablakból pedig tökéletes kilátás nyílt az udvarra. Az íróasztalon egy régi számítógép állt. Ennél jobban nem tudta volna megmondani, hogy nézett ki régen az apja dolgozószobája. Vajon most milyen lehet? Nemsokára úgyis megtudja. 

  Csak pár percet tölthetett az ismeretlenben, ugyanis megérkezett az apja, aki durva szavakkal szidta, majd hetekig a hallgatásával büntette. A család többi tagja sem volt kegyesebb vele, minden pillanatban éreztették vele a tette helytelenségét, és még később is célozgattak rá. Akkor döntötte el, hogy senkit sem fog a szobájába engedni, és ha mégis bemenne oda valaki, akkor hasonló módon fog viselkedni azzal a személlyel, ahogy ők vele. Azóta megmaradt ez a szokása, csak most már a magánélet védelmezéseként tartja számon. Halványan elmosolyodott, majd újra komolyság ült az arcára. 

   Egyik ujjával megérintette a kilincset, a bőrén érezte annak hidegségét, majd lassan a többi is rákulcsolta, és lenyomta. A zár kattanása halk volt, de Lola a nyomasztó csendben üvöltésként hallotta. Nyelt egyet, körbenézett, végül bement. A folyosókra kamerákat szereltek fel, de ezt kihagyták. Lola nemrég jött rá, hogy miért. A titokzatos üzleti partnerek miatt hanyagolták el éppen ennek a résznek a védelmét. 

   A berendezés merőben más volt, mint amilyenre kisebb korából emlékezett. A házat többször felújították, a bútorokat másfél évente kicserélték, jobbakra, divatosabbakra, és korszerűbbekre. Nyilván az apja dolgozó szobája sem menekülhetett meg az anyja lakberendezési ötleteitől, hiszen látszott rajta az elegancia, de az a bizonyos kérkedés sem hiányozhatott, amellyel a gazdagságukat hirdették. A padlót homokszínű szőnyeg fedte, rajta barna bőrkanapé, egyszerű fa íróasztal és pár irattartó állt. Az ablakon vastag, vászonból készített függöny lógott, kizárva ezzel minden fényt. 

   Lola becsukta maga mögött az ajtót, ezzel a kintről beszűrődő fény is eltűnt.A szeme nemsokára megszokta a stötétet, így egészen biztos léptekkel közelített az íróasztalhoz. Ekkor szöktek az agyába a vészjósló gondolatok. Mi lesz, ha az apja hirtelen benyit? Mi van, ha lebukik? Mit fog mondani? Te jó ég, hogy gondolhatsz ilyet! Mi a fenét keresne itt apa éjnek évadján? Ennyire még ő sem munkamániás! – nyugtatta magát gondolatban. Elővette a pizsamanadrágja zsebéből az aprócska szerkezetet, majd az Oscar által mutatott módszerrel az asztal aljára rögzítette. 

   Éppen indult visszafelé, mikor megpillantott egy színes mappát. Kíváncsi volt. Tudta, hogy nem csak az apjával szemben tiszteletlenség, amit tesz, hanem ellenkezik azzal a szabállyal is, amit Oscar elmondott, de úgy érezte, muszáj belenéznie.  Megkerülte az asztalt, majd felkattintotta az olvasólámpát. "Szállítólevelek" Ez állt rajta. Bár a lapok tele voltak hivatalos információkkal  – amelyeket nem mindig értett – annyit azért  ki tudott venni, hogy rengeteg minden nem stimmelt. A szülei sok helyről importáltak árut a különböző termékek elkészítéséhez, de abban egészen biztos volt, hogy példának okáért, Mexikóból nem. Ezenkívül az Európába való szállítással is voltak apróbb gondok. 

  Lola gyorsan lekapcsolta a lámpát, nehogy észrevegyék, aztán visszasietett a szobájába. Ott aztán végiggondolhatta a dolgokat. Megmondja az Enigmának? Elárulja az apját? Az előbbi kérdésre egyértelműen tudta a választ, míg az utóbbira már régen tudta a feleletet. Persze az is lehet, hogy tévedett. A szülei sosem avatták be a cégek ügyeibe, ráadásul téves információkat is kaphatott. 

   

   – Sikerült? – kérdezte köszönés nélkül Damien, mikor másnap találkozott Lolával. Még az este írt egy SMS-t, amelyben közölte, hogy aznap fogja megcsinálni. A lány bólintott. Damien nem kételkedett az ügy sikerességében, ugyanis Lola nem mert volna ebben hazudni. Valamiféle rokonszenvet érzett Lola iránt, tudva azt, hogy ilyet képes tenni az apjával. Elárulta az apját egy nagyobb jó érdekében. Ez borzasztóan fanatikusan hatott, de valójában tényleg ez a céljuk, minden elfogultság és hátsószándék nélkül. Elég furának érezte, hogy a lány ezzel majdnem elnyerte a kegyeit. Kevésbé utálja, és ezt elég szomorúan vette tudomásul. 

   – Damien! – kiáltott Edvin. Hamarosan megállt előttük, és kifújta magát. Már csak ő hiányzott – morgott magában Damien, miközben remélte, hogy nem fognak előtte nyáladzani. A lány viszont örült, azonnal felvidult, ahogy meglátta a szőke fiút. Miután – Damien legnagyobb fájdalmára – két puszit adtak egymásnak, Edvin elmondta, hogy miért kiabált. 

   – Cara elég durván kiakadt. Nem hiszem, hogy egy nála megszokott hisztiről lenne szó. Szerintem oda kéne menned – tanácsolta, és Damiennek nem is kellett több. Lolát félrelökve indult a barátnőjéhez. A lány sűrűn pislogva figyelte, ahogy Damien távolodó alakja egyre kisebb lesz, majd Edvinhez fordult. 

  – Rég láttalak – szólalt mg. A randi óta nem találkoztak személyesen. 

   – Tudom, de amióta a kiképzésed folyik mindenki adminisztrációs munkára van fogva, és szörnyen unalmas... Meg sok is vele a meló. 

  – Bocs, igyekszem hamar megtanulni mindent... – húzta el a száját. – És Cara? Mi baja? – Egy cseppnyi érdeklődés sem hallatszott a hangjában. Edvin ettől függetlenül normális hangnemben válaszolt, és nem azért, mert nem vette észre, hogy a barátnője nem érdeklődik a gyönyörű, de gonosz lány idegállapotáért, hanem azért, mert remélte, hogy így másra terelődhet a szó. Sem Damien, sem Carát nem kedvelte annyira, hogy róluk folyjon közte és Lola közt a beszélgetés. 

   – Őszintén szólva, fogalmam sincs, de nagyon feldúltnak látszott, azontúl is, hogy milyen hisztis tud lenni. Úgy tűnt, tényleg valami komoly áll a háttérben. – Ezután egyikőjük sem mondott semmit az általuk nem kedvelt személyekről.