2014. december 22., hétfő

09. Pozitív kilátások

Sziasztok!
Nem tudom, mit mondhatnék. Sajnos megint késtem a résszel, már kettővel tartozom nektek. Remélem, hogy a téli szünet alatt utolérem magam, mert nem őszintén szólva utálok késni, legyen szó a blogról, vagy az élet egyéb dolgairól. A körülmények, a tanulás, a különböző elfoglaltságok viszont elveszik az időmet, ráadásul ott van az a bizonyos ihlethiány is... Mindegy, nem magyarázkodom tovább, mert ezek pusztán üres kifogások. Ha megmakacsolnám magam, bizonyára sikerülne időben kitennem a részeket. Egyébként elnézést kell kérnem a forma miatt, mert még mindig nem vagyok túlságosan járatos a blogger szerkesztőjében. Remélem tetszik a rész! Ha addig nem jelentkezem, akkor előre is kellemes ünnepeket kívánok! 



09. Pozitív kilátások
   


Lassan eltelt egy hét, majd kettő, Lola pedig észre sem vette, de végül már egy hónapja elkezdődött az iskola, és az Enigma keretein belül az edzés is. A zsúfolt hétköznapok eleinte annyira kimerítették a lányt, hogy az első sokk elmúlása után, vánszorogva esett az ágyára, és szinte azonnal el is aludt. Később viszont megszokta azt, hogy szinte sosincs felesleges ideje, és megtanulta élvezni ezt, már amennyire Damien engedte. 
   Lola önbizalma az edzések intenzitásával arányosan nőtt. A tükörben nem nézegette magát többet, de az elégedetlenség, amit ezután mindig érzett, csökkenni kezdett. Az eredmény nem volt jelentős, alig látszott, de a lány mégis örült neki. 
   Mina a saját nyers stílusával együtt vált Lola legjobb barátnőjévé, annak ellenére is, hogy egy ilyen szoros kapcsolat kialakulásához általában sokkal több idő kell, mint egy hónap. A lány szívesen beszélgetett Minával, kíváncsi volt mindenre, amit mond, és még azt a kirívó, vad beszédmódot is megkedvelte, amely barátnője velejárója volt. Közös témáik közé tartozott természetesen Damien és Cara különös, már-már mesébe illő kapcsolata is. "A Giccskirálynő és a Gúnykirály" lett a megtisztelő nevük. 
   Az edzések jó hangulatban teltek, Mina sokkal jobb tanárnak tűnt, mint a fiú. Keményen fogta Lolát, de mindig ügyelt arra, hogy az izomláz elviselhető legyen számára. Az elmélet, az ütések, a rúgások, és különböző harci mozdulatok technikája is szóba került, ezt pedig Lola odaadó figyelemmel hallgatta. Egy-egy nehezebb feladatsor után gyakran előhozakodott egy kérdéssel, amelyre Mina, mint jó edző és könyörületes barátnő, hosszan válaszolt. 
   Elkerülhetetlenné vált a lány számára az, hogy újdonsült barátnőjét a régi, már-már megunt társaival összehasonlítsa. Tudta, hogy ez nem szép dolog, de olykor akaratlanul is ezen kezdett járni az agya, végül pedig úgy döntött, nem kínozza magát tovább. A legelső különbség természetesen a koruk volt, hiszen Mina, mint kiderült már majdnem huszonkét éves, míg Silvi alig három hónapja töltötte be a tizenhatot. Mina erős, de mégis nőies, míg Esék mindig csak panaszkodnak a testnevelés órákon. A lány ugyanakkor okos is, megbízható, na meg persze jó fej is. Ez többé-kevésbé elmondható Silviről és Esről is. Lolának nem volt szándéka, hogy válasszon közülük, sőt, még csak hanyagolni sem akarta őket, csupán kíváncsi volt az eredményre. Egyértelműen Mina lett a győztes. 
   Damien némileg a saját kudarcaként gondolt Lola sikerességére, a szemmel látható fejlődésre, melyről az edzések alkalmával is tanúbizonyságot tett. Az, hogy nem csak az elégséges szintet ütötte meg, hanem magasabbra lépett, valahogy halálosan idegesítette a fiút. A ütései gyengék maradtak, de gyorsasága és reakcióideje kompenzálta az erőbéli hiányosságokat. A hajlékonysága miatt a gyakran olyan dolgokat produkált, amelyekre még maga a nagy Damien Philips sem lett volna képes. A büszkesége, mely abban nyilvánult meg, hogy soha, de soha nem kért pihenőt, inkább szenvedett, mintsem szívességet kérjen tőle, halálra idegesítette.  
   Cara, amikor csak tehette, uszította Damient. Nem ijedt meg a hazugságoktól, az aljas cselekedetektől sem. Nappal, az iskolában különböző, gimnazistákhoz illő "vicceket" eszelt ki és hajtott végre, délután, az edzéseken, folyamatosan a fiún lógott, remélve, ez nem tetszik majd Lolának, de valójában csak azt érte el, hogy Damient hátráltatta. Este, természetesen, mikor Damien nem dolgozott, a lakásán üldögélt, állandóan Lolát szapulva. Nem is csoda, hogy a fiúban egyre növekedett az utálat. 
   Lolában korábban is felmerült a kérdés, hogy a szülei mindig a törvény szerint járnak-e el, de az mégis más volt, mint most. Eddig nem várt feleletet rá, egy apró talánynak hitte, amit vagy megtud, vagy nem, de most, hogy bizonyos információkat elé tártak, a válasz sokkal fontosabbnak tűnt. Igaz, azok az információk nem mondanak semmit, más is lehet a jelentésük, sőt, talán az is lehet, hogy ez csak egy nagy félreértés. Az Enigma rengeteg mindennel vádolja az apját, de nem képes bizonyítani. Nincs semmi a kezükben, amivel minden kétséget kizáróan elítélhetik Mr. Tuckert. Ugyanakkor ő sem tudja, hogy ártatlan-e az apja, csak reméli. Ugyanannyi az esélye annak, hogy a vádak igazak, mint annak, hogy nem. 
   Természetesen nem csak az Enigma körül forgott az élete. A barátaival ugyanúgy tervezett programokat, és bár ezek többsége nem valósult meg, Lola mindig új reménnyel a szívében beszélt meg találkozókat velük, majd elvesztve azt mondta le. Silvi és Es eleinte megértést tanúsítottak, majd csalódottságot, végül haragot, és mellőzve érezték magukat, a lány pedig szabadkozhatott, és sablonosabbnál sablonosabb magyarázatokat adhatott nekik, amik többségét nem hitték el. 
   Edvin minden alkalmat megragadott arra, hogy ha nem is többet, de egy percet mindenképpen  beszélhessen Lolával. Tulajdonképpen a lány sem bánta ezt, kedvelte őt. Eleinte csak arra gondolt, hogy a fiú szerény jóképűsége, és ezáltal hamisítatlan vonzereje az, ami miatt szívesen van vele, majd eszébe jutott, hogy a kedvessége, az előzékenysége, na meg persze a különös humora is tetszett neki. Edvin teljes egészében felkeltette az érdeklődését, és pár nap után Lola inkább nem győzködte tovább magát, bevallotta, hogy a fiú tetszik neki. Igen, neki. Lola Tuckernek, akit eddig a legtöbb fiú hidegen hagyott, akiket a gyerekkor azon szakaszán túllépve – amikor is az ellenkező neműek egymás bacijaitól félnek – hülyének tartott.
 Különös volt belegondolnia abba, hogy ők ketten... Persze csak akkor, ha Edvin szándékai – amelyeket a közvetlen és a legtöbb helyzetben vidám természete miatt könnyedén félreérthetett – valóban az efféle kapcsolat kialakítására vonatkoztak. Amikor a fiú világos, csillogó szemeibe nézett, valahogy másképp érezte magát. Nem hitte, hogy csak ők ketten vannak, és nem felejtett el mindenkit, aki ott volt a közelükben. A gondolatai nem csak körülötte forogtak, és nem is blokkolt le. Nem gondolt arra, hogy milyen mázlista, hogy egy ilyen fiú szóba állt vele. Nem volt szerelmes, de nem tartotta lehetetlennek, hogy egyszer az legyen, méghozzá éppen ebbe a srácba. 
   Olykor megesett vele valami nagyon fura dolog. Akarata ellenére, tudat alatt történt mindig, és csak akkor kapott észbe, mikor már késő volt. A szőke tincsek, a gödröcskés arc és a kék szemek olykor megváltoztak. A kedves, mosolygós arc egy gúnyosan vigyorgóévá vált. A melegséget sugárzó tekintet hirtelen jéghideggé vált. Néha még a hangját is hallotta a fejében. Damien gorombán viselkedett vele, de ez nem feledtette vele a vonzó külsőt, és a Carával szembeni, kirívóan figyelmes stílust. 
   
   Lola eddigi élete egyik legrosszabb iskolai napjáról feldúltan lépett be az irodaházba, majd magában motyogva lépett a lifthez. A kelleténél kissé erősebben nyomta meg a hívógombot, de erre nem is figyelt oda. Az elmúlt egy hónapban Cara minden egyes nap valami unalmas, elcsépelt, de mégis hatásos tréfát űzött vele, amit a lány a helyzetek többségében éretten kezelt, mindig magabiztosan, még csak véletlenül sem idegesen, megbántottan, vagy esetleg mérgesen reagált rájuk. Carát ez nagyon bosszantotta, de bízott a sikerében. Az egész azért volt, mert Lola betolakodott Cara felségterületére, ráadásul hosszú órákat töltött kettesben Damiennel is. Lola hiába mondogatta mindig, hogy nem mazochista, ezért nem is fog a fiú után kajtatni, de ezt Cara elengedte a füle mellett, mintha nem számítana. 
   Andy Roger... Az iskola legnagyobb szemétje, a szemtelen, de mégis népszerű fiú, a nőcsábász, akiről mindenki tudja, hogy az, mégis sikerül minden lányt magába bolondítania. A nőnemű egyedek sóhajai kísérik a lépteit. Még egy ebédszünetet sem tud úgy eltölteni, hogy ne kelljen leráznia egy csapat, visongó lányt. Titkon Lola is várta, hogy a tekintete összetalálkozzon azokkal a kék szemekkel, amelyek a napszemüveg mögül lesik az újabb áldozatokat. Nem akart semmit tőle, de örült annak, hogy legalább ennyiben hasonlít a korabeli lányokhoz. 
    Andy az ártatlan, félénk és egyszerű lányokat szerette. Ez szörnyen hangzik, de tényleg így volt. Szeretett játszani velük, élvezte, hogy a bizonytalan, magukat semminek képzelő, szürke személyiségek megmutatják neki a rejtett énjüket, és ez sokszor döbbenetes változást hozott az életükbe. Lényegében nem mindig tett rosszat, de sok szívet összetört, és sok lányt tett még félénkebbé és bizalmatlanabbá. 
   Aznap az ebédszünet kezdetekor beállt az ismerős, csodálkozó csend, amelyet a hangos sóhajok követtek. Andy Roger ruganyos léptekkel haladt az iskola folyosóján, amelyet teljes egészében ő uralt. A lányok a szekrényeikhez húzódtak, és miután elment mellettük fojtott hangon áradoztak róla. Lola néhány iskolatársa reakciójára csak forgatta a szemét, de nem titkolhatta, ő is előszeretettel bámulta a fiút. 
   Szemügyre vette tetőtől talpig. A menő, és minden bizonnyal drága cipőt, a bő szabású farmert, a fehér pólót és az iskola színeiben pompázó dzsekit... A széles vállakat, a szögletes állat, az egyenes, büszke orrot, a barna hajat és a szikrázóan kék szemeket... Annak ellenére, hogy Lola figyelmét lekötötte a srác kinézete, észrevette a kezében tartott szőrös, puha tárgyat is, amelyben egy játékmackót vélt felfedezni. A füléből valami árcímkére hasonlító papír lógott ki, de ahogy a fiú közelebb ért, a lány rájött, hogy ez nem az. 
  – Uram atyám!  – harapta be az ajkát Silvi, de egy pillanatra sem vette le a szemét Andyről, minden mozdulatát leste. Lola túl színpadiasnak és mesterkéltnek tartotta magát a fiút, és az őt körüllengő áhítatot is. Ez is csak egy rosszul eljátszott filmbéli jelenet. A tekintete Lolán állapodott meg. Kínos pontossággal mérte végig, majd felejthetetlen mosolyt villantva rá, elégedetten indult meg felé. 
   – Erre jön, erre jön! – sápítozott Es, és a szekrény felé fordult, hogy megkésve, de úgy tegyen, mintha valami egészen lekötné a figyelmét, ami történetesen nem Andy volt. Lola visszafojtott magában egy horkantást, és szó nélkül hagyta két barátnője felesleges színészkedését. 
   – Te vagy Lola Tucker? – A hang szinte simogatta Lola a fülét. Nézte, ahogy a fiú a nevét formálja, a telt ajkak látványa különös érzést váltott ki belőle. Minden erejével azon volt, hogy nyugodtan viselkedjen, arcára unott maszkot öltött, de tudta, arca pirossága mindent elárult. Óvatosan bólintott, de utólag rájött, itt követte el az első hibát. 
   – Emberek! Kaphatnék egy kis figyelmet? – Ennél többet? Lolának nem kellett félrenéznie, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a diákok egy emberként fordultak Andy felé, erősen összpontosítva a fiú minden egyes kiejtett szavára. – Szeretném felolvasni nektek Lola Tucker üzenetét. – A tekintete átsiklott a tömegen, majd egy röpke pillanatra megállt Carán. Ezt csak Lola vette észre. – Legdrágább Andym! Szív. Sokáig gondolkoztam azon, hogyan foglaljam szavakba azt, amit irántad érzek, de aztán rájöttem, ez lehetetlen, hiszen erre nincsenek szavak. Kérlek ne áltass tovább, adj egy esélyt, vagy ne engedd, hogy reménykedjek! 
   A csend sűrű fellege ereszkedett a folyosóra, de a nevetés áttört rajta, és hatolt Lola fülébe. A lány fejében ötletek cikáztak ide-oda, a hírnévvel kapcsolatos gondolatok, melyek mindig is mélyen pihentek Lola tudatában, fel sem bukkantak. Lola eszköze általában a hárítás volt, hiszen a megelőzésről általában lekésett, a támadás pedig meglehetősen értelmetlennek tűnt számára. Cara széles mosollyal várta a reakciót. Várta, hogy sírjon, elfusson, összetörjön. Lola viszont éppen ezért választott mást. 
  – Igazad van. – A hangja még remegett, de a tanulók ezt nem vették észre. A nevetés rögtön elhalkult, a kíváncsiskodó arcok most feszült koncentrációval bámulták a lányt. – A szerelmem halálodig üldözni fog! Alig bírom ki nélküled, a hiányod megőrjít! Tudom, a sorsunk az, hogy egymáséi legyünk! – Szándékosan túljátszotta, a színpadias mozdulatok és a mesterkélt szavak röhejessé tették az egész jelenetet, ugyanakkor egyértelműen a többiek tudtára adták, hogy ez az egész valami buta tréfa. 
   Lola, aki egész eddigi életében titkolta a rendkívüli színészi képességeket, melyekkel kétségkívül rendelkezett, hirtelen megragadta Andy pólóját, és magához húzta. A fiú egy pillanatig nem értette mi van vele, ez érződött a reakcióján. Új volt neki a helyzet, hiszen most nem ő játszadozott a lánnyal, hanem fordítva. A csók, amelyet előadtak, lezárta a produkciót, a diákok pedig elszállingóztak. Néhányan odajöttek hozzá, közölték vele, hogy szívesen várják drámaszakköre, majd odébb álltak, a nap végére pedig el is ült a dolog. 
   Lolán nem látszottak az idegesség nyomai, pedig belül forrt benne a düh. Cara egy aljas, manipulatív dög. Mégis mit várt tőle? Nyilván nem azt, hogy kebelbarátnők lesznek. Patkány, csak úgy mint a pasija... Silvi és Es szerencsére nem faggatták, csak megdicsérték, amiért ilyen bátor volt, na meg részletes beszámolót kértek arról, hogyan is csókol Andy. Lola egy tömör "jóllal" válaszolt, ha szeretett volna, akkor sem tudott volna kimerítőbb választ adni, mert nem volt viszonyítási alapja. 
   Igen. Ez volt az első csókja. De mi van abban, hogy egy ilyen szemétládától kapta az elsőt? Semmi. Persze, sor kerülhetett volna rá egy parkban, vagy egy étteremben is, a szobájában, vagy a házuk előtt. Történhetett volna mással is, mondjuk Edvinnel. Igen, Edvinnel. Az jó lett volna. Nem mintha ezek közt a körülmények közt rossz lett volna. Ez csak egy egyszerű csók volt. 
   Lola kiszállt a felszín alatti irodánál, ahol azonnal belefutott Edvinbe. Különös véletlen volt, a lány gondolatai éppen rajta jártak. A fiú az arcán mosollyal üdvözölte a lányt, aki immár nyugtalan arccal biccentett neki. Edvin természetesen nem vette fel Lola szótlanságát. Egy hónap alatt rájött, hogy ő nem az a fecsegő típus, de szerencsére nem is az a komoly, rideg viselkedésű. Valahol a kettő között, a szürke zónában.
   Edvin folyamatosan szóval tartotta a lányt, míg el nem értek az edzőteremhez, ahová a fiú nem tervezett bemenni. Mindketten jobbnak látták, ha nem idegesítik fel Damient ilyen apróságokkal. A mondandója lényegéhez éppen akkor ért, mikor csak pár méterre voltak az ajtótól. 
   – Nem lenne kedved szerdán találkozni? – kérdezte, és hirtelen megkönnyebbült. Már egy ideje tervezte, hogy elhívja valahová, de most gondolta esedékesnek. 
   – Majd úgyis összefutunk – felelte Lola. Nem értette a fiút, hiszen úgyis mindennap találkoztak... 
   – Nem, én... – Edvin rájött, hogy világosabban kellett volna fogalmaznia. Újra összeszedte magát, és kicsit egyértelműbbé téve a szándékát, kinyögte: – Nem lenne kedved randizni? – Lola arcán megjelent egy sokat sejtető félmosoly. A szíve érezhetően gyorsabb ütemben kezdett el verni. Majdnem olyan izgatottan várta a saját válaszát, mint Edvin. 
   – Persze! 
   – Hol találkozzunk? 
   – Itt nem jó? Szerintem ez lenne a legjobb, úgyis mindketten sokáig vagyunk itt. – Edvin beleegyezett, a részletek már nem számítottak, csak az, hogy végre megbeszéltek egy hivatalos randit a lánnyal. Miután elbúcsúztak, Lola vöröslő fejjel, túlzott lelkesedéssel lépett be az edzőterembe. 
   – Órát fogok venni neked karácsonyra, királylány! – csóválta a fejét Damien, de a tekintetén látszott, hogy ezt most nem szánta sértésnek. Egy ilyen ügyetlen beszólás egyébként sem lenne jellemző a fiúra. Lola kezdte megszeretni a becenevét, tetszett neki, ahogy a fiú mondta. Különös, keserű gúny keveredett Damien sajátos hanglejtésével. 
   Lola nem figyelt magára. Az átöltözés közben a kezei szélsebesen mozogtak, majd lábai vették át ezt a tempót, miközben a futópadon rohant. A fejében olyan gondolatok cikáztak, amelyek az elmúlt tizenhat évben egyszer sem furakodtak be az agyába. Úgy tűnt, a mai nap csupa újdonságot hoz számára. Reggel még csak egy tapasztalatlan kamasz volt, délutánra pedig már túl volt az első csókján, és még egy randimeghívást is kapott. Ráadásul két különböző fiútól. 
   Mit vegyen fel? Sem a ruhaválasztás, sem a smink megtervezése, illetve ezek kivitelezése sem ment neki túlságosan jól, persze valamennyit jó tinédzserként konyított hozzá. A kivágott és rövid ruhák nem neki valóak, különben sem érezné magát fesztelenül bennük. Elég nagy kihívás lesz normális ember módjára viselkednie a randin, nemhogy még a kényelmetlen öltözékkel is foglalkoznia kelljen!
   – Abba kéne hagynod a mértéktelen kávéfogyasztást, királylány! – húzta vissza Damien a jelenbe. Leugrott a padról, lihegve, de az arcán vigyorral nézett a fiúra, aki felvont szemöldökkel, értetlenül figyelte. 
   – Hogy érted ezt? – kérdezett vissza. 
   – Úgy pörögsz, mint egy hiperaktív hörcsög – vont vállat. 
   – Mikor láttál te hiperaktív hörcsögöt? – Lola élvezte, hogy idegesíti Damient. Igaz, nem Carán állt bosszút, csak a pasiján, ami majdnem egy és ugyanaz. 
   – Soha – vallotta be. 
   – Akkor honnan veszed, hogy úgy viselkedem? – Damien nehezen hitte el,hogy ez a lány tényleg annyira szükséges a munkájukhoz. Kivételesen érdekelte, hogy a lány miért ilyen, úgyhogy tovább faggatta. 
   – Nem értem. Most miért vagy ennyire felpörögve? 
   – Csak úgy... Miért baj? 
   – Baj? Királylány, végre úgy futsz, mint egy harminc éves, sánta nő. Szerintem ez haladás. 
  – Jaj, ez fájt! – tette a mellkasára a kezét Lola, miközben fájdalmas tekintettel meredt a beszélgetőpartnerére. 
  – Egy hónappal ezelőtt, mikor idejöttél olyan voltál, mint egy gumicukor... – nosztalgiázott Damien, miközben ott bujkált a mosoly az arcán.
   – Olyan édes? – találgatott Lola, miközben ártatlanul pislogott.
   – Nem, olyan puhány – nevetett Damien.
   – És most? – kíváncsiskodott Lola, miközben egy önkénytelen mozdulattal a füle mögé tűrte a haját. Kissé megbántódott, de eszébe jutott, hogy mennyi, ennél sokkal sértőbb dolgot hallott már a fiútól, és a szomorkás arc azonnal eltűnt. Damien egy másodpercre – de tényleg csak egyetlen egyre – megsajnálta a lányt, úgy érezte, nem kellett volna így leminősítenie a munkáját, de aztán kiverte a fejéből ezt az ostoba gondolatot.
   – Mint egy lejárt szavatosságú gumicukor – felelte, mire mindketten nevetni kezdtek. Furcsa, de annak ellenére, hogy egyikőjük sem kedvelte a másikat, a köztük zajlott rövid, általában sértésekből, és epés odamondogatásokból álló párbeszédek élvezetet okoztak nekik. – Menj a kötélre, aztán olyat mutatok neked, amilyet még biztos nem láttál élőben.
   – Ne legyél ebben olyan biztos – mosolyodott el Lola. – Legalább élvezni fogom? – kérdezte, miközben felugrott a kötélre, és húzni kezdte magát felfelé.
    – Számomra mindig élvezetes. Nem tudom, hogy neked tetszeni fog-e. 
   Damien a terem másik végébe vezette a fegyverekhez, de nem állt meg előttük. Valamit kitapogatott a falon, majd egy óvatos nyomással előhívott egy világító négyzetet. A fiú keze nem volt kicsi, de a téglalapba, aminek megjelentek a körvonalai, jócskán belefértek. Lola úgy gondolta, hogy a tenyér lenyomat alapján állapítják meg kinek van jogosultsága belépni a rejtett terembe, pont mint a filmekben. Vajon neki van rá engedélye, vagy ha ő tenné rá a kezét, akkor elkezdene pirosan villogni és idegesítő vijjogásba kezdene? Nem tudta eldönteni, hogy kockáztasson-e.
    A fal hangtalanul ketté vált, és egy igen szűk nyílás keletkezett. Damien látta, hogy a lány nyelt egyet, miközben belebámult a sötétségbe. Puszta udvariasságból előre engedte. Lola bizonytalan lépésekkel haladt előre, de mikor éppen hatalmába kerítette volna a félelem, Damien felkattintott egy kapcsolót. Neonlámpák akadozó fénye terítette be a kis szobát. Az ajtó szinte azonnal becsukódott mögöttük. A helyiség padlóját piros szőnyeg fedte, kényelmes székek álltak a fal mellett, és egy ajtó vezetett innen, ki tudja hová.
   Lolának alig maradt ideje körülnézni, ugyanis Damien azonnal egy másik ajtóhoz sietett, ismét megérintette a falat, ezúttal viszont egy számlap jelent meg rajta. Ha a lány jól számolta, egy nyolcjegyű kódot ütött be, mire az ajtó kinyílt. Hová viheti a fiú? Elég védettnek tűnik a hely.
  A következő szobából már nem mentek sehová. Sokkal nagyobb volt, sőt, igazából hatalmas. Az egyik végében, ahol Lola és Damien állt, a falra függesztve, illetve a földön dobozokba rakva pihentek a fegyverek. Az edzőteremben lévők is veszélyesnek tűntek – nyilván, mert azok is –, de ezek tényleg félelmet keltettek a lányban.
   Egy helyen voltak a széles, kisméretű és a keskeny, hosszú pengéjű kések, a lámpa fénye fenyegetően csillant meg rajtuk. Látott néhány faragott nyilat is, de a többségük már más anyagból készült, a hegyük pedig különös formát öltött. Az íjak több méretűek és fajtájúak voltak. Nagyjából ugyanolyan fegyverek voltak itt is, mint az edzőteremben, azzal a különbséggel, hogy Lola tudta, ezekben nem vaktöltények vannak. Gépfegyverek is akadtak, olyanok, mint a filmekben.
   Damien egy vasládához lépett és felemelte azt. A fiú egy szót sem szólt, de Lola biztosra vette, hogy iszonyú nehéz a láda, látta a karján megfeszülő izmokat. Elindult a terem másik vége felé. Egészen a helyiség végében három emberalakú papír lógott, benne karikákkal. A lány a filmekből tudta, hogy a lövést szokták itt gyakorolni.
   A ládából egy revolver került elő, amit Damien azonnal Lola kezébe nyomott, aki azonnal el is ejtette, részben azért, mert nem számított arra, hogy valamit odaadnak neki, részben pedig azért, mert még sosem fogott fegyvert, és megijedt.
   – Nyugodj már le! – Damien hangja kivételesen megértő volt. Alig töltötte be a tizedik életévét, mikor a kiképzője fegyvert adott a kezébe. Eredetileg még két évet várnia kellett volna, de a fizikai kiképzésen olyan jól teljesített, hogy az edzője úgy gondolta, nem árthat még egy kis gyakorlás. Erős gyerek volt, de amint a fegyver a kezébe került, úgy érezte mázsás súlyok húzzák le a karját. Hiába markolta annyira erősen, hogy az ízületei kifehéredtek, a fegyver mintha ki akart volna csúszni az ujjaiból.
   – Ne parázz már! – váltott némileg erőteljesebb hangnemre, nehogy Lola abba a hitbe ringassa magát, hogy elnézőbb lesz vele csak azért, mert ő is pontosan jól tudja, mit él most át.  – Vedd fel, és gyere! – utasította Damien, miközben elindult és felvett egy fülvédőt, meg egy szemüveget. Lola figyelte, ahogy a fiú merev testtartással ment előtte. Óvatosan felvette a pisztolyt. Ahogy odaért Damienhez, és ő is magához vett egy fülvédőt és egy szemüveget, a fiú leakasztotta az övéről a saját fegyverét. Megvetette a lábát, hogy a rántástól el ne essen, két kézzel tartotta, célzott, aztán meghúzta a ravaszt. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Lola tompán hallotta a durranásokat. A lövedékek becsapódtak a céltáblába, mindegyik pont az emberalak fejébe.
   Damien elégedetten mosolygott. Alig várta, hogy ez a gazdag fruska elkezdjen lőni. Most tartott először fegyvert a kezében. Egyértelmű, hogy gyakorlatlan lövő, és a fiúnak valahogy az volt az érzése, hogy a célzás sem az erőssége. Leeresztette a karját, majd átadta a helyét a lánynak. Lola idegesen megigazította a fülvédőjét. Megpróbálta utánozni a fiú testhelyzetét, de sikertelenül járt. Sóhajtott egyet, majd ügyetlenül kibiztosította a fegyvert. Nem hallotta Damien türelmetlen dobolását a padlón, de sejtette, hogy ezt csinálja, így rövid idő múltán lőtt. Ugyanúgy háromszor húzta meg a ravaszt, mint Damien, de a fiúval ellentétben az ő golyói nem találták el a papírra rajzolt ember fejét. Épp csak annak a szélén, három különböző helyen suhantak át.
   – Csak ennyit tudsz? – vigyorodott el Damien. Lola bosszúsan nézett rá. Talán az újdonság öröme, a testében megnövekvő adrenalin, vagy a bizonyítási vágy okozta a különös érzést, de Lola egyáltalán nem ódzkodott többet a lövéstől. Legalábbis, ha papírformákról van szó. A kudarc általában nem ütötte szíven Lolát, és most sem szomorította el, inkább csak feltüzelte. Meg kell mutatnia a fiúnak, hogy igenis képes jól lőni. – Megmutatom.
   Damien Lola háta mögé lépett, körülzárta a karjaival, majd megfogta az apró, puha kezeket, és felemelte a revolverrel együtt. A lány egy pillanatra elvesztette a józan eszét, és élvezte Damien friss, citromos illatát. Ebből a rövid bódulattól magához térve megrázta a fejé, hogy megszabaduljon az ostoba gondolatoktól. A fiú orrát csiklandozta a lány piha haja, de nem szólt egy szót sem. Ez a testhelyzet Damien és Lola szoros érintkezését kívánta meg, de mindketten észrevették, hogy még az emiatt szükséges közelségnél is jobban összesimultak. Egyikőjük sem tetet szóvá. Lola szíve hevesen kezdett verni, hiszen Damien behatolt az intim zónájába, amit ő még jobban védett, mint az emberek többsége.
   –Tartsd erősen a fegyvert, és állj biztos lábakkal! – Ekkor a lábával kicsit arrébb lökte Loláét, mire az amúgy is ingatag lány majdnem összerogyott. Damien türelmetlenségét jelezve sóhajtott, és megfogta Lola combját. A lányt meglepte a fiú érintésének melegsége, de nem tulajdonított neki semmi különlegeset. Robert is meg szokta érinteni ilyen helyeken, mondjuk, ha tangóznak. Ebben nincs semmi különös. Nem emelt hát kifogást ez ellen, inkább hagyta, hogy Damien beállítsa őt. Amikor már többé-kevésbé biztosan állt a lábán, Damien igazított egy kicsit a vállán, ellazította, majd újra átkarolta. A fülébe suttogott, Lola megborzongott a fiú hűvös leheletének cirógatásától. Tudta, hogy a fiú ajkai csak pár centire lehetnek a fülétől.
   – Most tett az ujjad a ravaszra, és célozz! – Lola megkereste a fegyver említett részét, majd úgy cselekedett, ahogy a fiú mondta. Elég nehéz volt arra koncentrálni, hogy eltalálja a papírformát, miközben Damien ilyen félreérthető pozícióban állt mögötte, de erőt vett magán, és összpontosított a célpontra. – Húzd meg! – Damien hangja parancsoló volt, de a közelség miatt finomabbnak, gyengédebbnek hangzott. Lola óvatos nyomást érzett az ujján. Damien megadta neki a kezdőlökést. Lola  végül meghúzta a ravaszt, a dörrenés pedig pár másodperc múlva felhangzott. Ezúttal a célponton belülre érkezett a lövedék, éppen az emberalak nyaka alatt részre.
   – Mégis mit nem értesz abból, hogy célozz? – kérdezte Damien. Lola épp csak feleszmélt, de a fiú már nagyobb távolságot teremtett közöttük, ezzel, és az utálatos megjegyzésével pedig könnyedén elűzte az iménti pillanatok varázsát. Lola csak pislogott. Ő igenis célzott, méghozzá a fejére. Ehhez képest nem is rontotta el annyira. Különben meg négylövésnyi idővel ezelőtt még fegyvert sem tartott a kezében, nem hogy tudott volna vele bármit kezdeni! Ő nem mesterlövész, hanem diáklány. Állítólag van a kettő közt egy csöppnyi különbség. 
    – Már bocs, de nem hiszem, hogy ennyi idő után rögtön profi mesterlövészként kéne rám tekinteni.
     – Valakinek nincs túl jó napja.
     – Az volt, míg meg nem jelentél – morgolódott Lola.
     – De kedves itt valaki – forgatta a szemét Damien, talán minden ok nélkül.
    – Arról vitatkozhatnánk egy darabig, hogy ki a kedves, és ki nem – puffogott Lola, majd újra beállt, és célzott.
   – Mégis mit művelsz? Úgy sem lesz jobb! – A lány még kilőtte a golyót, de az imént elhangzott mondat kiverte nála a biztosítékot, úgyhogy heves kézmozdulatok letette a fegyvert, a fülvédőt és a szemüveget.
   – Ha úgy sem leszek jobb, akkor mégis mi értelme van ennek az egésznek, ha? Csak az időnket fecséreljük! Vagy neked szórakozás, hogy halálra izzaszthatsz, és figyelheted, ahogy töröm magam? Amekkora szadista állat vagy, még el is tudom rólad képzelni! – kiabálta Lola, majd felkapva a cuccát elviharzott. Még átöltözni is elfelejtett, de most kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Damien megint sikeresen felbosszantotta, pedig megfogadta, hogy nem hagyja magát. És ma még egy idióta partira is el kell mennie...
    Damien nézte, ahogy a lány kisétál a teremből, de túl nagy késztetést érzett arra, hogy a fenekét bámulja – amely a futás miatt egészen formás lett –, így inkább visszafordult, és lőtt még párat. Mégis mi a fene baja van ennek a lánynak? – gondolkodott magában, miközben újra töltötte a tárat. Ismét felemelte a fegyverét, de nem tudott a célpontra összpontosítani. Értem én, hogy egy elkényeztetett liba, de akkor is... Létezik, hogy túl kemény voltam vele? Nem... Csak ő nem szokott hozzá a nem királyi bánásmódhoz, pedig lassan meg kell tanulnia, hogy nem ruhapróbálgatásból áll az élet. – Még egy kicsit mérgelődött magában, majd megnézte a papírformát. Egészen jól lőtt... A francba is! Elsőre igenis nagyszerű volt. De mégsem mondhatom meg neki! A végén azt hinné, azt tesz, amit csak akar... Liba... – Igaz, hogy ezt gondolta, de érezte, hogy ez mennyire nem igaz. 


   A fények a zene ritmusára mozogtak, ide-oda villogtak, olykor megvilágították a kéjesen vonagló testeket. Csupa olyan ember, akik rövid, szűk és állítólag menő ruhákba kelletik magukat, annyit isznak, hogy csodának minősül, hogy még élnek, és ismeretlen emberekkel bújnak ágyba minden elővigyázatosság nélkül. Lolának megvolt a róluk kialakult képe, ami nem éppen pozitív élményként tüntetett fel egy ilyen eseményt.
    Semmi kedve sem volt itt lenni. A délutáni eset óta tulajdonképpen minden iránt elvesztette az egykor lelkes érdeklődését, és legszívesebben otthon ült volna, olvasgatva, zenét hallgatva. Erre persze nem nyílt lehetősége, hiszen a szülei már pár nappal ezelőtt megígértették vele, hogy eljön ide, és képviseli a családot. 
  Mint táncos, elborzadva figyelte azokat, akik azt hiszik a szánalmas rángatózásuk abba a kategóriába tartozik, mint a szving, a keringő, vagy akár a manapság annyira elterjedt hip-hop. Izzadt testek dörgölőztek egymáshoz, két dolgot üzenve: az egyik az, hogy az adott nőstény készen áll a párosodásra, vagy azt, hogy nem, de azért húzza a hím agyát. A zene túl hangos volt, túl ízléstelen ahhoz, hogy ki lehessen bírni.
   Újfent egy anyja által kiválasztott ruhát viselt, amely nem is állt olyan rosszul neki, mint azt gondolta. Egyszerű volt, rövid, pánt nélküli és fekete. Tűsarkút viselt, amelyben már fájt a lába, pedig alig érkezett meg egy órája. A finom anyag a testére simult, a hideg aranylánc pedig zavarta. A haja a fejetetejére volt tűzve, így látszhatott arcának finom éle, nyakának íve. A sminkje kihangsúlyozta a nagy, kék szemeket.
  Alkohol csapta mega a lány orrát, mire undorodó tekintettel fordult a pult felé. Nehezen kapaszkodott fel a magas bárszékre, de végül sikerült, és nem akart az óta leszállni róla. Egy fiatal lány születésnapját ünnepelték, akit Lola nem ismert, és nem is akart megismerni, de a szülei kérésére – vagy inkább parancsára – eljött. Szeme sarkából egy alakot látott, és mivel úgy látta mozog a szája, a fejét is odafordította.
   – Szióka, édes! – A szavai összefolytak, a nyelve gyakran összeakadt, de csak sikerült kimondani ezeket az egyszerű szótagokat.
   – Kopj le – morogta Lola. A részeg fiatal közelebb jött, a bűz pedig erősödött. A lány kicsit elszomorodott. A srác egyidős lehetett vele, egészen helyes, a ruhája és az alapján, hogy itt volt, jól szituált volt. Nem tartotta felemelőnek, hogy a korabeliek többsége nem csak törvényt szegve iszik, hanem ilyen bárgyú részegre isszák magukat.
   – Na, cica… – kérlelte ki tudja, mire Lolát és már nyúlt volna hozzá, mikor a lány dühösen, égő szemekkel rámordult.
    – Ha hozzámérsz, hívhatod a mentőket! – Erre a fiú eldüledezett. Lola azon gondolkodott, hogy talán képes is lett volna kárt tenni benne. Elég rossz állapotban volt, így az egyensúlyérzéke és a célzó képessége nyilvánvalóan a lányénál is rosszabb volt, ezenkívül pedig azért tanult egyet, s mást Damientől, de inkább Minától.
   – Szia, hát te miért nem eszel? – Néhány perc múlva egy magas, csinos, fiatal lány lépett oda hozzá, kezében egy szelet tortával. Lemaradt volna a buli legjobb részéről? Hoppá...  Emilynek hívták a lányt, ismerte már kiskora óta. Ha jól emlékezett, akkor a szüleik egy edzőterembe jártak. 
   – Lisztérzékeny vagyok – felelte Lola unottan. Emily úgy tett, mint akit újdonságként ért az információ, és talán így is történt, annak ellenére, hogy több, mint tíz év után ezt illene tudni a másikról. Persze Lola nem várt sokat tőle. Gazdag, közhelyes lány volt, aki szeretett bulizni, és fiatal kora ellenére már kezdődő alkoholistának lehetett mondani. 
   – Tényleg? Azt nem kinőtted? – hüledezett. Ezek szerint mégis tudta. 
   – Ebből nem lehet kinőni. 
   – Jaj, szegénykém! – biggyesztette le a száját. Lola egy hálás mosolyt eresztett meg, de az érzés koránt sem volt meg. Elege volt már mindenkiből. 
   Lola megelégelte a fülsüketítő zajt, és a fülledt levegőt, így leugrott a bárszékről és az emberek közt szlalomozva kimanőverezett az utcára. Az épület homlokzatán nagy neon felirat hirdette a klub nevét: Darling. Az édesapjáé ez a klub. Azok közé a szórakozóhelyek közé tartozik, ahová csak két féle ember juthat be: az, akinek annyi pénze van, mint magának a tulajdonosnak és, aki biztonsági őrként itt dolgozik. Lola az épület melletti sikátor felé vette az irányt.
   Szemeteszsákok hevertek itt-ott, Lolának pedig nagyon kellett vigyáznia, hogy el ne essen egyben. Alig látott valamit. Erre volt a klub hátsó bejárata is, ahol szintén álltak őrök. Lola sosem találkozott eggyel sem, ugyanis mindig méterekkel előttük megállt és egy szót sem szólt. Most viszont ismerős hangot hallott.
    – Cara, drágám! Ne csináld már, mondtam, hogy dolgozom! – Damien volt az. – Jó, szia! – Ingerült volt a hangja, ezért Lola kétszer is meggondolta, hogy odamenjen-e. Aztán mégis megszólította. A fiú teljesen feketében volt, fekete nadrág, fekete zakó és fekete ing.
    – Damien! – szólt. A fiú felkapta a fejét. – Te meg mit keresel itt? – lepődött meg. ki. Olyan ruhát viselt, mint a kidobó emberek. De Damien nem lehet… Vagy mégis? Azt mondta Carának, hogy dolgozik. Akkor…
    – Te az apámnak dolgozol? – álmélkodott Lola. – Miért nem mondtad? – értetlenkedett Lola. –  Szívesen segítek előbbre jutni benne! – ajánlotta fel pusztán kedvességből. Remélte, hogyha mással nem is, ezzel legalább közelebb kerülhet Damienhez, és a kapcsolatuk is kiegyensúlyozódik.
    – Fenéket! Nem akarok ilyen módon előbbre jutni! Arról pedig nem tehetek, hogy te így látod a világot. Különben meg mi ez a kurvás ruha? – kérdezte, és végignézett a lányon. Valójában tetszett neki a lány. Meglepően csinos volt, a lapos has, az arányos test… Az arca pedig a sminkkel egyenesen a szép kategóriába volt sorolható. Lola nem szólt semmit, csak vállat vont.
    – Oké. – Damient meglepte, hogy nem is vágott vissza. A lány úgy gondolta, hogy nincs értelme vitatkozni Damiennel. Most nincs.
    – Miért nem odabent vagy, ahol a parti van? – kérdezte. Lola ránézett.
    – Elegem van.  Utálom a tömeget, a zajt, és ezeket a pocsék zenéket – panaszkodott. Damien felvonta a szemöldökét.
    – És képzeld el, hogy én minden áldott nap ezt viselem el – mondta Damien. Lola elmosolyodott, mert a fiú hangja nem volt gúnyos.
    – Lehet, hogy csak én vagyok nagyon fura, de a Green Dayt jobbnak tartom. – Damien röhögni kezdett. A lány pislogott, és értetlenül meredt rá. Semmi vicceset nem mondott, és erre a fiú is rájött egy kis idő elteltével. 
     – Te nem vicceltél? Komolyan… Uramisten! Ezt nem néztem volna ki belőled – hüledezett.
    – Miért, nem vagyok elég kemény? – játszotta a fejét Lola, és szigorú arcot vágott.
     – De, az vagy – bólogatott sűrűn Damien.
     – Remélem, hogy nem fogsz rosszat álmodni.
    A beszélgetés ezek után más irányba terelődött. Lola panaszkodott a zenére és a táncra. Damien megjegyezte, hogy ő, mint leendő táncosnő, igazán tudhatja, hogy mi számít igényesnek ezen a téren. Lola természetesen meglepődött ezen, hiszen ő sosem mondta, de még csak nem is utalt arra, hogy az akarna lenne. Mikor kijelentette, hogy ő szívesebben lenne biológus, Damien arcára döbbenet ült ki. 
   – Biológus? Először kiderül, hogy Green Dayt hallgatsz, aztán meg az, hogy biológusnak készülsz? – A fiúnak hirtelen bűntudata támadt. Butának, sekélyesnek, és álmodozónak hitte, de talán nem az. – És pontosabban  milyen biológusnak készülsz?
   – Ha tehetném, akkor sejtbiológus lennék. De ehhez először is sokat kell tanulnom. De ez tényleg annyira meglepett téged? Ennyire szőkének tűnök?
   – Őszintén? Igen – nevetett Damien. Lola meglepődött. Igaz, boldog nevetés volt, nem talált benne szemernyi gúnyt sem. 
  Szarkasztikusan értendő megjegyzések el-elhagyták mindkettejük száját, de a nyugalom és a jó hangulat érdekében úgy döntöttek, ezeket elengedik a fülük mellett, és onnan folytatják a beszélgetést, ahol ezek előtt befejezték. Damien előkotort a zsebéből egy doboz cigit. Lola úgy bámult a kis téglatestre, mintha az ősellensége lenne. 
   – Mi az? Te is kérsz? – kérdezte fura hangon Damien, miközben kihúzott egy szálat, majd Lola felé tartotta a dobozt. A lány olyan hevesen rázta a fejét, hogy beleszédült. 
   – Vidd a közelemből ezt! Nem tüdőrákban akarok meghalni! – ellenkezett Lola. Damien felvonta  a szemöldökét.
   – Hát hogyan? – kérdezte a fiú, majd meggyújtotta a cigit, és szívott belőle. 
   – Most milyen választ vársz? Egyszerűen csak el akarok aludni, és többet fel sem kelni? Vagy valami akció közben, egy nagy, nemes ügy érdekében? Egyiket sem kapod meg, mert még azt sem tudom, hogy holnap mit fogok reggelizni, nem hogy azt, hogy hogyan akarok meghalni. Egyet tudok csak. Azt, hogy nem úgy, mint te. 
   – Tehát...? – várta a befejezés Damien, miközben kifújt egy nagy adag füstöt. Lolának nagy levegőt kellett vennie ahhoz, hogy ne kezdjen el köhögni. 
   – Nem tüdőrákban – jelentette ki egyszerűen. 
   – Hé! – hallottak egy mély, reszelős hangot. Mindketten odafordultak, és hamarosan meglátták a klub vezetőjének köpcös alakját. – Damien! Az egész műszakot cigizéssel és trécseléssel akarod tölteni, vagy cserélsz végre Freddel? – kiabálta, de ahogy közelebb érte, meglátta Lolát. 
    – Mr. Rickson – biccentett Lola. Mr. Rickson kicsit megilletődött. 
    – Miss Tucker. Elnézést, nem tudtam, hogy Ön az. – A férfi úgy viselkedett Lolával, mintha valóban királylány lenne. Ez feldühítette Damient, de úgy döntött kivételesen enged. Legalább nem kell  cserélnie Freddel. 
    – Ugye nem okoz gondot, ha Damien itt marad? – kérdezte, de inkább parancsnak hangzott. Mr. Rickson bólintott, majd el is ment. 
   Az egész partit átbeszélgették. Sok minden szóba került, de Lola volt az, aki jobban megnyílt. Damien is mindig hozzáfűzött valamit az aktuális témához, de az esetek legnagyobb részében csak kérdezősködött. Mikor volt ez? Hol? Mit gondol a helyről? Lola is próbált kihúzni valamit a fiúból, de ő egy szót sem szólt, inkább elterelte a témát róla. Lolának vissza kellett fognia magát, nehogy felidegesítse önmagát vagy Damient. A fiú olyan volt, mint egy időzített bomba. Lolának fogalma sem volt arról, hogy milyen mozdulatokra, milyen szavakra húzza fel magát, és arról sem, hogy ennek mik lesznek a következményei. 
    Amikor hazaért, és egy forró zuhany után behuppant az ágyába, valamiért egyfolytában mosolygott. Vajon miért? Örült annak, hogy megint kiszúrt Carával, ahogy annak is, hogy képes volt normális hangnemben beszélni Damiennel, anélkül, hogy egymás agyára mentek volna, sőt, nevettek, és komolyabb témákról is véleményt cseréltek. De mégis az villanyozta fel a legjobban, hogy Edvin randira hívta. Ez tartott a legrövidebb ideig, ugyanakkor ez okozta a legnagyobb örömet Lolának. Mint egy kisgyerek, aki éppen várja a karácsonyt, lehunyta a szemét, és izgatottan suttogta maga elé: Már csak kettőt kell aludni... 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése