08. A főnök öccse

Sziasztok! 

Gondolom mindenki unja már, hogy folyamatosan bocsánatot kérek a késésért, de sajnos rengeteget kell tanulni, és nem sok idő marad az írásra. Azért remélem, hogy tetszeni fog nektek ez a fejezet (is?), és hogy nem vettem el a kedveteket a történettől. Jó olvasást! 

08. A főnök öccse

   Az iskola végeztével Lola azonnal elindult a Központ felé. A fejében továbbra is az ebéd járt. Az egész vontatottan kezdődött, de a szavak és a tettek pozitív végkifejletre engedtek következtetni.            Aztán egy szempillantás alatt elromlott minden. A fiú nem bírta elhallgatni azt, amit a lelke mélyén érzett. Ennek Lola nem tudott örülni, még akkor sem, ha ezzel egy hazugságon alapuló kapcsolatnak vették elejét. 

   Kis késéssel, de megérkezett a Központ rejtett részébe. Próbálta elterelni a figyelmét Damienről, de ez elég nehézkesnek bizonyult, hiszen éppen vele volt találkozója. Hogy utálhat valaki ennyire egy embert, anélkül, hogy ismerné? Igaz, ma bebizonyosodott, hogy ez nem csak ellene irányul, hanem minden, hasonló anyagi helyzetű lényre. Azaz egy kivételével... Cara... A tipikus gazdag plázacica, és mégis sikerült megszerettetnie magát Damiennel. El tudom képzelni, hogy mit csinálhatnak egy randin... – gondolta magában. Amilyen aljasok, még meg is érdemlik egymást. 

   Lola válaszúthoz érkezett, és balra vette az irányt. Úgy emlékezett, hogy az előző nap is erre indultak, de amikor meglátta az elé táruló folyosót, túlságosan idegennek találta azt. Bizonytalanul tett egy lépést, és újra szemügyre vette a környezetét. Nem. Itt még életében nem járt. Visszament, és benézett a jobb oldali folyosóra. Egyáltalán nem volt ismerős, és miután visszatért a főágra, tudatosult benne, hogy még az sem volt jó választás. Annyira belelovalta magát a gondolataiba, a Damiennel való veszekedés részleteibe, hogy eltévedt. 

   Nyugodt személy lévén, a lány nem esett pánikba, az idegesség nyomai pedig nem törtek a felszínre. Töprengve bámulta a szürke falat, melynek színe valamiért bántotta a szemét. A lámpák különös fénye egyre inkább feszültséget keltett benne, és egyre kevésbé bírta a tétlenséget. Nem akarta még inkább magára haragítani Damient, de már jó negyed órával ezelőtt ott kellett volna lennie. 

   – A fenébe is, ha már kések, nem mindegy, hogy mennyit? – kérdezte hangosan. 

   – Igazad van. Ha lúd, legyen kövér. – Lola ugrott egy hatalmasat ijedtében. Körbenézett, kereste a hang forrását, és hamarosan meg is találta. A lány egy másodpercig csak pislogott, majd a hajába túrt. Ez számára is meglepő reakció volt, ugyanis sosem szokta ezt csinálni. Nem tartozott azok közé, akiket puha és selymes hajjal áldottak meg, így inkább mellőzte az ilyesfajta tevékenységeket.

   Szokatlanul magas, sötét ruhás fiú állt előtte, aki elképesztően aranyos mosolyra húzta a száját. Jól kidolgozott lazasággal dőlt neki a falnak, és bár Lola tudta, hogy a valószínűleg sokáig gyakorolta, úgy tett, mintha ez az apró, mesterkéltség elkerülte volna a figyelmét. A kusza, szőke haj és a kedves arc éles kontrasztot alkotott Damien keserű tekintetével, és barna tincseivel, de ugyanolyan mértékben vonzották a lányt. A szemei kéken csillogtak, mégis valamiféle melegséget sugároztak Lola felé. 

   – Te most kötözködsz? – vonta fel az egyik szemöldökét, miközben egy apró mosolyt öltött az arcára. A fiú felemelte a két kezét, mintha védekezne. 

   – Mernék én veled szemben? – Bár sértésnek hangozhatott, egyáltalán nem annak szánta, és Lola nem is gondolta annak. Túlságosan kihallatszott a jókedvűség a hangjából. A lány felnevetett, majd hirtelen elhallgatott, és a szája elé emelte a kezét. 

   A rekedtes röhögés kissé elvette a kedvét. Annyira kiábrándítónak találta, hogy azonnal elkezdett gondolkodni azon, hogy meg tudja-e változtatni. Persze tudta, aligha lesz eredményesebb, mint a mosolyánál, mert ebből a fiús, érces nevetésből sosem hozhat ki olyan csengő kacagást, mint amilyen Carának van. Még el sem kezdte a lehetetlen küldetés megvalósítását, mikor úgy döntött, a legegyszerűbb megoldás az lesz, ha soha többé nem nevet, legalábbis fiúk társaságában. 

   – Edvin vagyok – törte meg a csendet a fiú. Kicsit furcsállta a hirtelen beállt némaságot, és, hogy a lány úgy hallgatott el, mintha valaki hirtelen megfosztotta volna a hangjától. 

   – Lola – mutatkozott be ő is. Gyönyörű név – gondolta Edvin, miközben arcon puszilta a lányt. Érezte a sampon egyszerű, de tiszta illatát. 

   –  Európai vagy? – nyögte be zavarában Lola. A sápadt arcon észrevehetetlen pír jelent meg, amelyet Edvin némi elégedettséggel pillantott meg. 

   – Nem – nevetett. Az övé bezzeg vonzó... – bosszankodott magában Lola, hallván Edvin érces hangját. Hogyhogy nem kérdezett rá, miért mondta? Nyilván értette, hogy a különös közvetlenség miatt, de akkor nem kéne szabadkoznia? Vagy elnézést kérnie? Nem mintha Lola bánta volna, vagy elvárta volna ezt. 

   – Te új vagy itt?  Még nem láttalak erre, Gyakran jársz ide?

   – Nem egy kávézóban vagyunk, hanem egy szupertitkos szervezet egyik központjában, szóval az ilyen sablonos felcsípős-dumákat szerintem mellőzni lehetne. – Lola nem akarta megbántani Edvint, de ezek szerint sikerült, ugyanis kissé kínosan érezte magát. 

  Ennyire átlátszó vagyok? A francba, miért kellett megpuszilnod?! – szidta magát a fiú. Tetszett neki a lány, a különös mosolyával és a meglepően vékony alkatával is. Persze rögtön elcseszte, ahogy azt már megszokhatta. 

   – Most megsértettelek? – kérdezte sajnálkozó tekintettel. Nem állt szándékában semmi ilyesmit mondani neki, de általában mindig így viselkedik másokkal. Elfelejtette, hogy ő nem Damien, aki állandóan idegesíti, és nem is a két, nem éppen kedves testvére, akikkel már megszokták az egymással való gorombáskodást. – Ne haragudj, nem akartam... csak vicceltem! 

   – Semmi baj! –  legyintett Edvin, bár az önérzetén igencsak súlyos sebeket ejtettek a lány szavai. Ennek ellenére a fiú nem húzódott vissza a teknőspáncélba, amely megvédte az ehhez hasonló csapásoktól, hanem még közelebb húzódott Lolához. A lány észre sem vette ezt az apró változást. 

   –  Mióta tudtad, hogy itt bolyongok a folyosón? –  ráncolta a szemöldökét, miközben felnézett Edvinre. A fiún a zavar egyetlen nyomát sem látta, ettől függetlenül azonban teljesen biztos volt a dolgában, azaz abban, hogy Edvin hagyta őt itt bóklászni. Nem is tévedett. 

   –  Nem régen –  hazudott, de a hangja most szánt szándékkal lett mesterkélt. Először céltudatosan, nagy léptekkel sietett a folyosókon át, de az arcára töprengés ült ki, ezután pedig visszarohant, körbenézett, és rádöbbent, hogy nem jó irányba ment. Eltévedt, és ezt Edvin kicsit szórakoztatónak találta. Már akkor tudta, hogy oda fog menni hozzá, és hőst játszva kivezeti az útvesztőből, de arra nem számított, hogy Lola a kétségbeesés helyett a csendes várakozást választja majd. 

   –  Komolyan kukkolókkal vagyok körülvéve? –  háborodott fel Lola. Költői kérdésnek szánta, és a fiú szerencséje is ez volt, ugyanis nem tudta a választ. Egyáltalán nem értette, hogy a lány mit keres itt, és hogy miért nem látta még errefelé. 

   –  Damient keresem. Nem tudod, hol van? – kérdezte. 

   –  Damien Philips? Mi dolgod van neked vele? –  tudakolta Edvin. A saját kérdésére több választ is talált, de ezek mind annyira lehetetlennek tűntek, hogy inkább elhessegette őket. 

   –  Vele kell edzenem –  felelte a lány egyszerűen. A szőke fiú felvonta az egyik szemöldökét, de nem mondott semmit. Edzeni? Damiennel? Ez a kettő egy mondatban nem jelenthetett jót, még akkor sem, ha Philips nem számított nőcsábásznak. –  Tudod, én vagyok az új tag a csapatában, vagy mijében. –  A magyarázatával némileg megnyugtatta Edvint, viszont most máson kezdett gondolkodni. Lola Tucker? Ő lenne az, akinek az apja...? Sosem hitte volna, hogy ilyen kedves és közvetlen, azt pedig végképp nem, hogy el is vállalja ezt az állást. Nem tudta, hogy rosszat, vagy jót gondoljon-e róla.

   –  Te meg merre kószáltál? –  A megfogalmazásból ítélve ez a mondat lágyan, baráti hangnemben is elhagyhatta volna Damien száját, de akkor valószínűleg egy üveg alkoholos ital is közrejátszott volna, vagy egy gyors agymosás, hiszen az a fiú nem szokott így beszélni, legalábbis Lolához biztosan nem. 

   –  Eltévedtem, pedig időben itt voltam, és már csak át kellett volna öltöznöm –  mondta Lola, és bizonyításképp felemelte a szatyrot, amelyben az edzőruháját tartotta. Damien elnéző tekintete egy pillanatra Lolára tévedt, majd megragadva az alkalmat, hogy piszkálhatja Lolát, gorombán szólt:

   –  És ez engem hol érdekel? 

   Egész délután arról próbálta meggyőzni magát, hogy amit Lola mondott, csak ostoba duma a gazdagokról, egy jól kitervelt, sajnáltató beszéd, amelyet a tükör előtt gyakorolt, de valahogy mindig az volt az érzése, hogy csak magát ámítja. De hogy néz az ki, hogy azokat a ficsúrokat sajnálja? Hogy marcangolja magát azok miatt? Vagy talán mégis túl ítélkező? Honnan tudhatná, hogy milyen a lány valójában? 

   – Na, perceken belül átöltözöm, jó? –  kérdezte Lola. Kis híján múlott, hogy nem vágott a fejéhez valami nagyon csúnya dolgoz, az pedig igazán nehezére esett, hogy gyakorlatilag engedélyt kérjen arra, hogy átvehesse az utcai ruháját. Mégis megtette. –  Mindjárt megyek – tette hozzá, és visszafordult Edvinhez. Valamit akart neki mondani, amivel kifejezhette volna a vonzalmát, de Damien gúnyos hangja megakadályozta ebben. 

   –  Elhiszem, hogy nagyon jól vetkőztet, de szerintem magadtól is megy. –  Edvin nem szólt semmit. Valahogy az volt az érzése, hogy Damien még a szokásosnál is ellenségesebb vele szemben, és ennek oka nem lehetett más, csak a lány. De miért? Hiszen az övé lehetrtt a gyönyörűséges Cara, aki bár minden adandó alkalommal megcsalta, mégiscsak főnyeremény. Lola egyszerű, de figyelemreméltó lány, aki valószínűleg senkit sem lett volna képes elszeretni Carától. Talán pont ezért kellett Edvinnek. 

   Nagyszerű... –  gondolta Damien, miközben figyelte a magas, szépfiú Edvint, és a nálánáé sokkal apróbb lányt. – Ha ezek ketten itt összemelegednek, valami állati nyálas románc veszi majd kezdetét. Nem is tudom, melyiket sajnáljam jobban... 

  Lola és Damien az edzőterem felé vették az irányt. Lola még mindig dühös arcot vágott, de nem szólt inkább semmit. Próbált ő lenni az okosabb, az, aki enged, de ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint hitte. A fiú megjegyzései idegesítették, és szívesen szólt volna vissza neki, de inkább lenyelte a mérgét, csak hallgatott.

–  Mit tudsz erről a srácról? –  bukott ki Lola száján egy hasonló beszólás után. Damien arcán látszott, hogy egyáltalán nem repesett az örömtől, hogy megkérdezte. Már annak a gondolatát is elviselhetetlennek tartotta, hogy az olyan  mondatokat kelljen majd hallgatnia, mint az "Olyan cuki!" és az "Úgy érzem, van kettőnk közt valami.Te hogy látod?"

  –  Edvin Arnold Johnson, született 1997. március másodikán New Yorkban –  felelte száraz hangon. Lola a szemét forgatta. 

   –  Nem így gondoltam, és ezt te is nagyon jól tudod. Milyen? Sok barátnője volt már?  –  kérdezősködött. 

 –  Mit tudom én! Nem akarom megbántani a pici lelkecskédet, de valahogy nem tud lekötni az unalmas nyálcsorgatásod az után az Ed gyerek után? –  Damien ingerült volt, Lola pedig éppen ezért kérdezte még meg:

 –  Tehát azt szereti, ha Ednek szólítják? –  A mosoly ott lapult az arcán, és ezt Damien is jól látta, mikor hátrafordult, hogy lesújtó pillantást vethessen rá. Be kellett harapnia az ajkát, hogy el ne nevesse magát. 

 Damien keményen bosszút állt Lolán az ebédért és az iménti szóváltásért is. Az erősítések, a súlyok cipelése, na meg az a rengeteg súly, amelyet ma a lánynak el kellett cipelnie, megtették a hatásukat. Lola izzadtan, vörös arccal vette vissza a ruháit, és alig várta, hogy otthon a saját fürdőszobájában beállhasson a zuhany alá. Már kilenc óra volt, mikor kilépett a Központ felszíni épületéből. 

Mina mosolyogva rohant oda a lányhoz, aki ugyanilyen jókedvvel fogadta újdonsült barátnőjét. Lola örült neki, hogy van végre egy olyan ember, akivel nyugodtan beszélgethetett, így meghívta magukhoz vacsorára. Mina először visszakozott, mondván nem akarja zavarni a családot, de mikor a lány kijelentette, hogy akkor sem zavarná, ha odaköltözne, végül beleegyezett, és együtt indultak útnak. 

 –  Damien nehéz eset, de meg lehet szokni. Van, akivel egészen kedvesen tud bánni –  szólt Mina, miután végighallgatta Lola gyötrelmeit, amelyeket az említett személy miatt kellett elszenvednie. Nem akarta védeni a fiút, sőt, tulajdonképpen szívesen támadta volna, hiszen mostanában az átlagosnál sokkal rosszabbul viselkedett, de szerette volna, ha Lola nem gyűlöli meg már ezekben a napokban. 

 –  Képzelem... –  morogta Lola, aki Carára gondolt. Hogy tudta megszerettetni magát Damiennel? Talán a kitartásával, vagy a kinézetével? Mina is gyönyörű és csinos, Damien mégis hasonló, de azért enyhébb stílusban beszélt vele, mint Lolával. 

Beszélgetésük során természetesen szót ejtettek a szőke bombázóról is, és kiderült, a véleményük maximálisan megegyezett. Mina elmesélte, hogy Cara ugyanúgy viselkedett az Enigma falain belül is, mint azon kívül, persze csak Damien látóterén kívül. A többi ügynök, akiknek dolga akadt Carával, csak azért nem röhögték ki a háta mögött, mert túlságosan tisztelték őt, és féltek s tőle. A fiú kitartása és persze ereje miatt sokan tartották nagyra, a fiatal ügynökök közt az ő teljesítményei voltak a legjobbak már három éve. Nem csak fizikailag, hanem szellemileg is a toppon van –  ahogy Mina fogalmazott –  így átlagosan az ő ügyei oldódtak meg a leghamarabb. Damien nőtt Lola szemében. 

 Miután ezt a témát ismeretségükhöz mérten kellően hosszú ideig tárgyalták meg is érkeztek Loláé hatalmas házához a Park Ave-n. Mina ámulattal vegyes irigységgel bámulta a tökéletesen simára festett házat a hozzá tartozó, mániákusan rendezett kerttel és az ébenfeketére festett kapuval. Nem származott szegény családból, de ilyet életében nem gyakran látott még. 

Belülről a ház olyan volt, mintha egy Ikea katalógus fotózására rendezték volna be, egyszerű, dizájnos, és fényűző. Lola otthonosan közlekedett a folyosókon és szobákon át, odaköszönt egy sötét hajú, idősebb nőnek, akit Rosának nevezett, majd egy pillanatnyi habozás után, felkísérte Minát a szobájába. 

Lola megállt az ajtaja előtt, a lábujjaival piszkálgatta a puha szőnyeget, majd kitárta. Kicsit vonakodott felhívni Minát ide, de nem akarta, hogy a szülei lássák őt. Nem szégyellte, de nem tudta az Enigma pontos terveit, és mivel Mina egy csapatba volt velük, talán egyszer még szükséges lesz a lány arctalanságára. Mina lehuppant az egyik fehér, párnázott székbe, Lola pedig az ágyára. 

 –  Te ismered Edvin  Johnsont? –  nyögte ki végül. 

 –  Edvint? –  Mina hangja nagyon furcsa volt, nem lehetett kivenni belőle, hogy a név említése milyen érzésekkel töltötte el. Lola másodpercek alatt ezernyi lehetőséget vázolt fel, melyek szerint ő és Edvin nem lehetnek egy pár. Nem kezdett veszekedni magával, hiszen tudta, hogy nem akart semmit sem tőle, csak jónak tartotta, ha tud minden olyan tényezőről, ami megakadályozhatná az esetleges kapcsolatot. –  Ő Osi öccse. Nem tudom, mit mondhatnék róla –  vont vállat. 

 –  Osi? Mármint Oscar? A főnök? –  értetlenkedett Lola. Mina bólintott. –  Mindegy is –  zárta le gyanúsan gyorsan a témát Lola, majd másra terelte a szót. – Többet kellene edzenem... Soha nem leszek elég jó, ha csak ennyit edzek.

 –  Ha akarod én szívesen segítek –  ajánlotta fel Mina, miközben azon töprengett, Lola miért kérdezett Edvinről. Nem akarta faggatni a barátnőjét, hiszen még csak most kezdődött a kapcsolatuk. Nem lehetett vele máris erőszakos, azzal túlságosan hamar elrontotta volna – Csak kell egy magánterem.

 –  Igazán? – Lola szeme felcsillant. Nem hitte, hogy Mina ilyen rendes lesz, és önként felajánlja.

–  A teremmel nem lesz gond. Anyának van egy edzőterme. Azaz mindenkié, de szinte csak ő használja. Állandóan azzal henceg a barátnőinek, hogy csak napi két órát van a konditeremben, de így is megőrizte a húsz évvel ezelőtti alakját. –  Lola a szemét forgatta, miközben próbálta Mina tudtára adni, hogy ő nem ilyen, sőt, egyenesen lenézi azokat, akik így viselkednek. 

Megbeszélték, hogy rögtön másnap elkezdik az edzést, aztán elköszöntek egymástól. Lola neki állt tanulni, hiszen elhatározta, hogy ebben az évben a tőle telhető legjobb jegyeket fogja megszerezni, és mindent belead abba, hogy nyerjenek egy táncversenyen, valamint az Enigma által szolgáltatott munkát is maximalista módjára fogja végezni.