04. Enigma

Sziasztok!
Szeretnék elnézést kérni a rossz tagolásért, technikai problémák miatt sikerült ilyen rosszra. Remélem a nem éppen esztétikus kinézet nem zavar senkit az olvasás élvezetében. Még egyszer elnézést érte, remélem tetszeni fog a mostani rész!

04. Enigma

  Lola egyedül maradt a sötétben. Szeme hamarosan hozzászokott, de a félelem mégsem tűnt el. Csendben állt az ajtó előtt, mély levegőket vett, és azzal nyugtatta magát, hogy nem ölhetik meg. Ha élni hagyják, és ezt be is bizonyítják a szüleinek, akkor rengeteg pénzt kaszálhatnak, de ha megölik, az apja talán visszakozik. Ezt kellett elhitetnie magával, mert ez lenne a logikus, de a fejében ott motoszkált az elkeserítő gondolat, miszerint nem számított, hogy él-e. Egy fénykép, egy manipulált videó elég lehetett ahhoz, hogy hiú reményeket keltsenek a szülőkben, és megkapják a pénzt. 

  És, ha nem is váltságdíjat akarnak?  – merült fel a kérdés Lolában. Más okot nem tudott elképzelni, mégis számba kellett vennie a lehetőséget. Talán őrült gyilkosok, akik játszadozni akarnak vele. Ez a felvetés képtelenségnek tűnt. Ha tényleg így lett volna, nem egy ilyen helyre hozták volna. Inkább egy eldugott, elhagyatott helyiséget mondott volna alkalmasnak az ilyesfajta tevékenységeknek, nem pedig egy manhattani irodaházat. A gondolkodás segített úrrá lenni a félelmén és a tehetetlenségén. 
  Mi van azokkal az emberekkel, akik a recepción voltak? A fiú kezében tökéletesen látszott a fegyver, már nem is igyekezett takarni. Muszáj volt valakinek észrevennie. Lola biztosra vette, hogy látták a pisztolyt, mégsem tettek semmit. Miért? Ennyi ember könnyen elbánhatott volna a két fiatallal, ráadásul biztonsági őröket is látott. Mi a fene folyik itt? Kik ezek és mit akarnak tőlem? Miért raboltak el, ha nem pénzért? Miért figyeltek? – Ezernyi kérdés cikázott át Lola fején, de hiába kereste rá a válaszokat, nem jutott előbbre. Tudta, hogy csak akkor láthat végre tisztán, ha az az ellenszenves, erőszakos fiú visszajön, és kielégíti a kíváncsiságát. 
  Kinyújtotta a kezét, majd bizonytalanul visszahúzta. Nem sikerülhetett, hiszen a saját szemével látta, ahogy a fiú rázárja az ajtót. Rángathatta volna a kilincset, amíg az ki nem szakad, sikolthatott volna, míg a torkában érződő égető fájdalom el nem tántorította volna a céljától, és üthette volna az ajtót, míg az ökle ki nem sebesedik, de nem tette. Minden hasonló, értelmetlen kitörés iránt visszafojtotta a késztetést, tudván, semmit sem érne. A föld alatt volt, ahonnan esélytelennek tűnt a föntiekkel való kapcsolatfelvétel. A szoba valószínűleg hangszigetelt, így ha valaki el is sétált volna előtte, egy nyikkanást sem érzékelt volna az idebent tomboló érzelmi viharból. Amúgy sem tűnt lehetségesnek, hogy az illető kiszabadította volna. 
   Nem tehetett mást, várt. Leült a hideg kőre, melleihez húzta a térdét, majd átkarolta azokat. Próbált megfeledkezni arról, hogy most nem otthon van, arról, hogy a szökés teljességgel lehetetlen, és talán a halál vár rá ezen a szobán kívül. Sikertelenül járt. Szemei előtt látta, ahogy a fiú a csípőjén ül, és fegyvert szegez rá. A szemei akkor még hidegebbnek tűntek, mint bármikor máskor, az idő alatt, míg ez a bizarr jelenet zajlott, egyetlen egyszer sem pislogott. Erősen koncentrált a lányra, és arra, hogy pontosan célozzon, a homloka közepére. 
 Mi lett volna, ha lelövi? Ha akkor és ott meghúzza a ravaszt, Lola már hallott lenne. Erre a gondolatra nyelt egyet. Nem akarta elképzelni, ahogy a golyó átfúródik a koponyáján, és a vére kifröccsen az aszfaltra. Amit képzelt nem volt valós, a gyomra mégis kavarogni kezdett. Nem hányhatod el magad egy buta képzelgés miatt! Különben is, mit fogsz mondani, ha érted jönnek? Bocs, de lerókáztam az ágyat, ugye nincs harag? – Halvány mosoly jelent meg az arcán, de azonnal le is hervadt. Ez most nem az a helyzet volt, mikor viccelődnie kéne, és pont ezért tette.

  Mit fog szólni a családja? Az édesanyja bizonyára gyönyörű temetést fog szervezni, rengeteg drága virággal, és sok-sok újságíróval, akiknek elmesélheti majd, hogyan viseli a halála utáni lelki sérüléseket, tanácsot adva az összes többi, náluk alacsonyabb rendű szülőnek, akik ugyanezt élik át. Természetesen egy, külön erre az alkalomra terveztetett, fekete szaténruhában, amelyben pont úgy néz ki, mint egy megtört, de talán ettől még vonzóbb nő. 
  Az édesapja még jobban a munkába fog temetkezni, tömören nyilatkozik majd a riportereknek, és talán nem fog egyetérteni feleségével abban, hogy az életük minden egyes pillanatát kiteregeti az olyan pletykalapoknak, mint amilyet ő is működtet. Többet nem is tudott elképzelni, hiszen az édesapja sosem volt túl nyílt. Keveset mondott, azt is homályosan. 
  Ann? Vajon a fennhéjázó nővére, a szépséges egyetemista, aki mindig értelmetlennek tartotta húga cselekedeteit, mit fog lépni? Meg fogja bánni a durva szavakat, amelyeket napi rendszerességgel Lola fejéhez vágott? Szomorú lesz, vagy hirtelen rádöbben, hogy milyen kevés időt töltöttek együtt, hogy valójában nem is ismerték egymást? Mit fog tenni? Lolának ez hatalmas rejtély volt. Alec-nek hiányozni fog. Ő volt az egyetlen, akivel viccelődni tudott, és aki kibírta a néha túlzott őszinteségét. Rosa pedig sírni fog. Az egész temetés alatt visszafojtja majd a könnyeit, hogy ne kérdőjelezhessék meg a Tucker szülők gondoskodását, de amint egyedül marad, az ő kis Lolitájára fog gondolni. 
 Lola érezte azt a fojtogató érzést, amely a sírás előjelének bizonyult, de erőnek erejével visszatartotta. Nem a halál gondolata indította meg ennyire. Bizonyos szempontból morbidnak tartotta, hogy így eltervezte a halálát követő időszakot, de másrészről  – a személyiségét tekintve  – természetesnek látta. Nem képzelgett sokat, de amikor ez megtörtént, igyekezett a realitás talaján maradni. Most is úgy alakította a képet, hogy az illeszkedjen a családjáról alkotott véleményhez. Eszerint nem sok mindenkinek hiányozna. 
  Mély levegőt vett, de már késő volt. Az első könnycsepp lassan csúszott le az arcán, és a többi már megállíthatatlanul követte. Lola nem sírt sokat, többnyire idegességében eredtek el a könnyei, de most a fájdalom indította el őket. Nem értette, hogy miért érintette ennyire rosszul ez a képzelgés, hiszen mindig is tudta, hogy a szülei nem foglalkoztak vele kellő mértékben, a többi pedig csak az ő, kétségbeesett elméjének a szüleménye. 

Hogy lehetsz ilyen gyenge?  –  kérdezte magától. Letörölte a könnyeit, ezzel az egész arcát nedvessé téve, majd felállt.             
  Körbenézett a sötét szobában, és különös dolgot fedezett fel. Egy kamera figyelte minden lépését. Hálát adott az önuralmának, hogy nem tört ki értelmetlen őrjöngésben, miközben a készülék felvette ittlétének összes másodpercét. Magabiztos tekintettel emelte fel a fejét, majd egyenesen a lencsébe bámult. Vajon van valaki, aki éppen vele néz farkasszemet? 

 Damien a vezérlőteremben állt, és pislogás nélkül figyelte az egyik monitort. A sivár, sötét helyiségben Lola szőke feje és törékeny teste olyan érzést keltett a fiúban, mintha valami rosszat csinálna. Különös volt, egész eddigi életében csak kevésszer történt meg vele. Ujjaival idegesen dobolt a bőrszéken, amelyre támaszkodott, esze ágában sem volt leülnie. 

 A szoba falain végig monitorok függtek, az asztalokon pedig laptopokat tartottak. Az épületben elhelyezett biztonsági kamerák képét mutatták be. A legtöbb helyiséget négy kamerával, négy szögből vették, így a nem kívánt személyek nem kerülhették el az arcuk azonosítását. Igaz, már maga a felvetés, miszerint valaki képes lett volna ide betörni, akkor butaság volt, hogy Damiennekel kellett nevetnie magát, de mégsem kockáztathattak. 

  Mutató ujjával megérintette a neki kellő monitort. Alul menüsor jelent meg, a fiú pedig kiválasztotta a megfelelőt. Egy csíkot húzott a képernyőn, az pedig minél hosszabb lett, Damien annál hangosabban hallotta a lány visszafojtott zokogását. Sír? Miért lep ez meg engem? Nagy tragédia lehet számára, hogy valami nem úgy történik, ahogy ő akarja... Jobb is, ha már az elején megtanulja  – gondolta Damien mosolyogva. Érezte, ahogy elönti a káröröm.  

  – Kaphatnék egy pohár vizet? Vagy az utolsó kívánság csak egy ócska hollywoodi fogás?  – kérdezte, miközben karba tette a kezét. A fiú meglepődött. Nem is olyan rég, még egy hisztis, havibajos kislánynak látta, most meg egy határozott, merész hülyének, aki a fogvatartóival így mer beszélni. 

  – Értem én, hogy most megy a "kegyetlenek vagyunk veled" játék, de ha tényleg ki akartok nyírni, akkor ne engedjétek, hogy a szomjúság a pokolra küldjön. – Damient érdekelhette volna a lány szemtelensége is, de a fiú úgy döntött, inkább figyelmen kívül hagyja. Nem akarta elfogadni, hogy tetszett neki a lány bátorsága. Mindig is kedvelte az olyanokat, akiknek van vér a pucájában. Viszont Lola azt hitte, meg akarták ölni. Damien fejében megszületett a gondolat, miszerint játszadozhatna vele egy kicsit, ráhozhatná a frászt, de mikor visszatért a valóságba, rájött, Oscar nem lenne túl jókedvében, ha tudomást szerezne erről. Ha tudomást szerezne róla. 

  – Nem értem, miért kellett bezárni – szólalt meg valaki a fiú háta mögött. Oscar mosolyogva, zsebre dugott kézzel álldogált, és Lolát figyelte. – Elég lett volna, ha őröket állítunk az egyik iroda elé. 

 – Lehet. De ne feledd, hogy egyszer már megszökött. Különben meg kijár neki egy kis félelem. Ha már az egész életét olyan szegénységben kellett eltöltenie  – ironizált Damien. 

 – Menj, és vidd az irodámba – utasította, majd nyugodtan kisétált a teremből. Damiennek tiltakozni sem maradt ideje. Kelletlenül, de a cellák felé vette az irányt. A zsebéből elővette a kulcsot, megforgatta a zárban. Az ajtó halk nyikorgással nyílt ki. 

  Lola szemei vörösek voltak, még mindig szipogott egy kicsit, és az arca meglepettséget tükrözött. Szomjas volt, de a kijelentéseit inkább mások bosszantása miatt tette, nem pedig azért, hogy valóban kapjon egy pohár vizet. Igaz, a fiúnál nem látott semmilyen folyadékot, így el is vetette azt a buta ötletet, miszerint az ő testi szükségletei miatt jöttek érte. 

  – Gyere! – parancsolta ingerülten Damien, majd megragadta a lány karját. Lola tudta, hogy ennek a nyoma meglátszik majd később is, de nem törődött vele. Legszívesebben kitépte volna a karját a fiú szorításából, de inkább nem engedetlenkedett. Látta a fiú nadrágjából kikandikáló fegyvert. Amikor a tekintete odavándorolt, a szíve olyan hevesen kezdett verni, hogy attól félt, Damien is meghallja. 

 – Nem kaptam vizet – mondta ki a nyilvánvaló tényt Lola. A hangja teljesen normálisnak hatott, egy cseppnyi félelem, egy cseppnyi kétségbeesés sem hallatszott rajta, és ebben a lánynak rengeteg munkája volt. A szavak kiejtése után erősen összeszorította a száját, így az ajkai vékony vonallá préselődtek. Reménykedett abban, hogy ez nem árulkodó jel, de a fiú rá sem nézett a Lolára, így nem vehette észre. 

– Hallgass! – Damient szórakoztatta a lány, mégis elcsitította. Nem tetszett neki az érzés, hogy pozitív érzései is vannak iránta. Tudta, hogy előbb-utóbb úgyis beszélniük kell egymással, de addig is igyekezett mindennemű kommunikációt a legalacsonyabbra fokozni. Érezte, ahogy Lola enyhén összerezzen a halk, de mégis parancsoló szavakra. Talán túl messzire ment, és ezzel feldühítette a fiút. Nem akarta tudni, hogyan fog elégtételt venni ezért. 

 Lola nem emlékezett az útvonalra, amelyen jöttek, de valószínűleg ugyanaz volt, mint amin éppen sétáltak. Alig pár percnyi csendes, nyomasztó gyaloglás után kiértek abba a helyiségbe, ahol a lift van. Damien odavezette, ahol Oscar lépett be, azon a tölgyfaajtón. Egy rövid folyosó nyílt onnan, amelynek a végén egy őr, és egy ajtó állt. Damien biccentett a férfinak, majd illedelmesen kopogott. Az iroda ahova jutottak kicsi volt, enyhén zsúfolt, és talán éppen ettől, otthonos. A falak mellett mennyezetig nyúló könyvespolcok magasodtak, az ajtó mellett irattárolók álltak. Az íróasztal az ablak előtt állt, egy bőrszékkel egyetemben, amelyen most Oscar ült. Két további ülőalkalmatosságot is készítettek oda, szemben a férfival. 

 Oscar mosolyogva intett nekik, hogy üljenek le. Lola szívesebben maradt volna állva, de tudta, azzal, hogy mindannyian ülnek, a férfi az egyenrangúságukat akarta kifejezni, valamint kényelmet is biztosított nekik. Helyet foglalt a faszéken, keresztbe tette a lábát és hátradőlt. Ezzel próbálta leplezni a feszültségét. 

 – Üdvözöllek! Oscar Johnson vagyok – mutatkozott be, és barátságosan Lola felé nyújtotta a kezét. A lány megrázta. 

 – Lola Tucker – mondta ő is. Feleslegesnek bizonyult, és ezt tudta is, de túlságosan furcsának és zavarónak tartotta, hogy csak a férfi mutatkozik be neki. Ismerték őt. Figyelték. Hirtelen hasított belé a tudat, hogy minden egyes tettét látták. Tudták, mit evett, mit ivott, mit csinált, mi volt rajta. Miután közelebb került a kérdéseinek megválaszolásához, rájött, hogy ezek mennyire elvonták a figyelmét a valós helyzetről, és annak komolyságáról. Fészkelődni kezdett a székében. Más testtartást vett fel, olyan egyenes háttal dőlt hátra, hogy a rá lopott pillantásokat vető Damien azt hitte, nem is emberrel van dolga. 

– Lola, tudom, hogy rengeteg kérdésed van, és hogy nem alakulhatott ki rólunk túl pozitív elképzelésed, de ha megtudod a válaszokat, akkor mindent meg fogsz érteni, és nem fogsz többet ezzel törődni. 

 – Arra gondol, hogy elraboltak, fegyvert szegeztek rám, egy sötét szobába zártak, és még vizet se kaptam? Ugyan – legyintett egyet Lola – mindennapos dolog. – Damien forgatta a szemét, bár mulattatta a lány humorérzéke.  

 – Khm, szóval, mint mondtam, mindent meg fogsz érteni. Az itt elhangzottak bizonyítékául itt van ez a mappa, amit természetesen átolvashatsz, ellenőrizhetsz, amit csak akarsz, de szerintem nem lesz az utóbbira szükség. Ezúton is szeretnék elnézést kérni a durva módszerekért, amelyeket Damien alkalmazott, de meg kellett bizonyosodnunk arról, hogy velünk jössz, és hogy meg is hallgatsz minket. 
  – Mert az emberi természetből fakadóan nem hiszek olyanoknak, akik követnek engem, aztán elrabolnak – szólt Lola. Damien  szerette volna, ha a lány nem így fogja fel a dolgot, de a helyében ő is ezt tette volna, így még meg sem szólalhatta. 
  – Bevallom, reméltem, hogy nem fogsz így reagálni erre, de most már mindegy. Szeretnélek megkérni, hogy az itt elhangzottakat tartsd titokban, ugyanis ez az egész nagyon bizalmas. Szeretnék megkérni... – Oscar nem fejezhette be a mondatot, mert Damien közbeszólt. 

  – Nem kérünk, utasítunk – helyesbített. Oscar rosszalló tekintetet vetett rá, de nem mondott semmit. Visszafordult Lolához. 

 – Lola, szívesen belekezdenék egy hosszas mesébe, de mivel te okos lány vagy, elegendőnek tartom, ha minden körítés nélkül belekezdek az egészbe – magyarázta Oscar. 
   – Ha így volna, már rég tudnám miről van szó – morog Lola. 

   – Lola, akit itt látsz, ebben az épületben szakosított ügynökök, akiknek komoly feladatuk van. 

   – Aha. És az öltönyöd marcinpánból készült – bólint Lola. 

   – Ez nem vicces. Teljesen komolyan beszélek. 

  – Ez a Kész átverés? – Damien nevetni kezdett. Ennél közhelyesebbet nem mondhatott volna. Szánalmas. Lola értetlenül nézett a fiúra, majd felháborodva kérdezte: – Te meg mit röhögsz? 

  – Miért, mások nem így reagálnak a nevetséges Barbie-szerkódra? – kérdezte tettetett meglepődöttséggel. 

  – Ennyire fantáziátlan lennél? Találj ki valami újat, Dam! – Lola a becézgetéssel akarta megalapozni a lazaságát, és sikerült is. Karba tett kézzel, haragos tekintettel nézett maga elé. Micsoda idióták! De mégsem zárhatta ki annak a lehetőségét, hogy ez az egész igaz. Mégiscsak egy föld alatti bázison vannak, ahová fekete ruhás fickók kényszerítették. Az egész túl különös volt ahhoz, hogy logikusabb magyarázatot találjon rá. 

    – Dam? Te most becézgetsz engem, királylány? – kérte számon a fiú. 

  – Te kezdted. Különben meg van nevem is. – Oscar, látva, hogy ez a kis összezördülés kezd elfajulni és gyerekessé válni, azonnal rájuk szólt. 

   – Na most már elég legyen! –  Nehezebb lesz a dolgom, mint hittem... Ha ezek ketten folyamatosan vitatkozni fognak, nem megállítani, hanem okozni fogják a III. világháborút... 

  – Lola, ez... nem a Kész átverés. Sőt, semmilyen rejtett kamerás műsorról nincs szó. Az Enigma egy CIA-hoz hasonló szervezet. amelynek sikerült titokban maradni. Ezáltal sokkal eredményesebbek vagyunk, mint a titkosszolgálat. A módszereink hasonlóak, és az eszközeink is, az USA elnöke, és néhány felső beosztású személy tud rólunk, de a legtöbben semmit sem sejtenek. Az USA nagyvárosaiban, és számos másik településén vannak központjaink, de legfontosabb a New York-i. A vezetőnk kiléte számotokra titok, ezért vagyok én. Az én feladatom végrehajtani az ő parancsait, kiadni a többi központnak, és irányítani az akciókat. Erre a feladatra általában fiatalokat választanak, ennek oka azonban előttem is homályos. A CIA-hoz hasonlóan mi is ügynököket képzünk, de a rendszerünk kicsit másképp történik. – Lola hallgatta Oscar szavait, de ezek nehezen jutottak el az agyáig. Nehéz volt elhinnie, hogy ez az egész igaz, pedig még a felét sem hallotta.

  – Bár kisebbnek látszunk, mint a CIA, a külföldre küldött ügynökeinkkel együtt jóval nagyobbak vagyunk, mint ők. Különlegesen okos, tehetséges, erős fiatalokat keresünk, akiket tíz éves korukban, olykor annál korábban kezdjük el kiképezni, három évvel később fegyverekkel oktatjuk őket, és tizenhat éves koruktól mehetnek majd terepre. A CIA-val ellentétben mi nem szakítjuk el az ügynökeinket a családjuktól. Így megnő a kockázata annak, hogy bajuk esik, de mégis csökken, hiszen így jobban eladható, hogy az illető normális életet él. – Lolának nehezére esett, hogy ülve maradjon, vagy hogy közbe ne szóljon, de úgy döntött, végighallgatja. 

  – Az Enigma fő célja, hogy megelőzze a III. világháborút, ám ennek megelőzéséhez az országok közti viszályok, és háborúk megelőzése is szükséges. Ha pedig ez nem sikerül, azoknak elfajulásának megakadályozása, a kockázat és a veszteség minimalizálása. Erre szolgál, hogy az ügynökeink egy része külföldön van. A politikai problémákat kell csökkenteniük, olykor piszkos módszerekkel. 

  – Tehát az a feladatuk, hogy megelőzzék Európa és Amerika közt dúló háborút? – kérdi. – Nem értem – vallotta be. 

  – Persze, hogy nem, hiszen szőke vagy. 

  – Te nem tudod befogni? – nézett dühösen Damienre. A fiú nagyon unta a dolgot, főleg, mert ő tisztában volt azokkal az információkkal, amiket Oscar olyan hosszasan ecsetelt az imént. 

  – Mit nem értesz Lola? – kérdezte Oscar. Úgy látszik a Damien és Lola között kitörni készülő háborút is neki kell majd megelőznie. 

  – Mi értelme van ennek, ha a két kontinens között semmilyen ellentét sincs? – Damien sóhajtott. Oscar intett a fiúnak, hogy magyarázza el neki a dolgot. 

  – Elmondom a helyzetet a te nyelveden. Ha én azt mondom, hogy zombik ölésével foglalkozom, de azt fogod rá mondani, hogy nincsenek is zombik. Mire én megkérdezem, láttál már zombit? Te természetesen azzal jössz majd, hogy soha. Én meg az arcodba vághatom, hogy szívesen, köcsög. 

   – Igen, ismerem a képet facebookról – bólintott Lola. Így már átlátta a helyzetet, de azért felmondta a dolgot, mint a leckét, hogy a fiúk is megbizonyosodjanak róla. – Az Enigma igyekszik elsimítani az országok közti konfliktusokat, vagy megelőzni őket. Ha az Enigma nem lenne, talán már túl is volnánk a háborún. 
 – Rendben. Akkor rá is térhetünk a te ügyedre. Mint már említettem ügynököknek olyanokat választunk, akik valamiben kiemelkedőek. Nem akarlak megbántani, de meglehetősen átlagos vagy. Mégis felkeltetted a figyelmünket, vagyis nem te. Úgy döntöttünk, a segítségedet kell kérnünk. – Damien itt a fejét csóválta, jelezve, nem tartotta helyén valónak a kedveskedést. – Hogy tisztábban láss, nézd meg az aktát. Így könnyebb lesz. 

 Lola elvette a mappát. "6782-es célszemély" – állt az első lapon. Gémkapoccsal odatűzött képet látott az apjáról, akivel kísértetiesen egyeztek a vonásai. Ugyanolyan fénytelen, szőke hajuk volt, a bőrük is ugyanolyan sápadtnak látszott. A férfi arca azonban keményebb volt, néhol ráncok barázdálták. Olyan szigorúan nézett, ahogy Lola sosem fog tudni. Először elolvasta az alapvető adatokat, a nevét, a címét, a családi állapotát és így tovább. 

 Lapozott, és meglátta a vádakat. Bűnrészesség, hamis tanúzás, gyilkosság, drogcsempészet, sikkasztás. A lány gondolt már arra, hogy az apja nem tisztességes, de nem akarta elhinni, hogy ilyen nagyságrendű bűncselekményekbe lett volna benne. Kissé zaklatottan, de végigolvasta a mappát. Damien folyamatosan sóhajtozott, ásítozott, jelezve unalmát, de a lányt nem érdekelte. 

 Fényképek, lehallgatott telefonbeszélgetések és e-mailek szövege voltak még benne, amelyek a bűnösségére utaltak, de egyik sem bizonyította, hogy így van. Annyi mindent jelenthettek még, és ez táplálta Lola lelkében az éppen csak pislákoló reményt. Ezeknek a bizonytalansága volt az utolsó szál, amibe Lola kapaszkodott az apját illetően, és eltervezte, hogy sosem fogja elengedni. 

  – Az apám nem bűnös. Ezek csak közvetett bizonyítékok, semmit sem jelentenek. – A hangja nem volt olyan magabiztos, mint ahogy hitte, de még így is meglepte vele Damient. 

  – Ezért kellesz te. – Lola ekkor jött rá, hogy jön ő a képbe. Nem képezték ki. Nincs olyan tehetsége, ami számítana nekik. Viszont rokona az egyik célszemélynek. Azt akarják, hogy kémkedjen az apja után, bizonyítsa be a bűnösségét. Vagy az ártatlanságát. 

 – Nem fogok nyomozni utána – jelentette ki, de ebben megint csak nem volt biztos. – Az apám ártatlan. 

 – Bizonyítsd be – hergelte Damien. Oscar elfojtott egy elégedett mosolyt. Jól tudta, hogy sikerült Lolát rábeszélniük a dologra. 

 – Rendben – szólt halkan. Ezzel sok álmatlan éjszakát spórolt meg magának. Nem tudott volna nyugodtan aludnia, ha tudja, hogy az apja talán bűnöző, és nem tehet semmit azért, hogy bebizonyítsa az ártatlanságát. Tudni akarta az igazságot, még akkor is, ha ehhez kémkednie kell a tulajdon apja után. 

 – Remek – csapta össze a két kezét Oscar. – Holnap kezded az edzést. Damien fog téged tanítani, addig is ismerkedj meg a csapat többi tagjával és a Központtal.